25 év a papi szolgálatban – Interjú Majnek Antal püspökkel

62

Április 17-én volt 25 éve annak, hogy Paskai László bíboros pappá szentelte Majnek Antal fiatal ferences szerzetest, Kárpátalja mai megyéspüspökét. Ezüstmiséjén, nagyszerdán, az olajszentelési szentmise keretében együtt ünnepelt az egyházmegye papsága és sok hívő is. Arra kértük Antal püspök atyát, hogy az ünnep alkalmából beszéljen nekünk az eltelt 25 évről.

– “Krisztus szeretete sürget minket.” Ezt a szentírási idézetet választotta ezüstmisés jelmondatul a püspök atya. Mire sürgeti most Krisztus szeretete?

– Mindig is foglalkoztattak a szociális kérdések. Egy olyan országban, ahol már két évtizede nagyon nehéz körülmények között élnek az emberek, ez nagyon is aktuális felszólítás, még akkor is, ha azért érezhetően javul a helyzet.

De vannak ennek a gondolatnak mélyebb gyökerei is. Szegényen, igen szerényen éltünk mi is gyerekkoromban. Ma is emlékszem, ahogy szegény édesanyám azon szomorkodik, hogy nem tudja, mit fog főzni másnap.

Később, a ferences neveltetésben is nagy hangsúlyt kapott az egyszerűség. Ami pedig a legfontosabb oka a választásomnak: Jézus a szegényeknek hozta az örömhírt, az evangéliumot. A hivatásom megújításakor mindig arra gondolok, hogy Krisztussal csak akkor lehetek közösségben, ha szolidáris vagyok a szegényekkel, a szomorúakkal, az üldözöttekkel – azaz a nyolc boldogság állapotában lévőkkel -, akik persze sokszor nem is tudják, hogy az evangélium Jézusa szerint boldognak kellene lenniük. A velük való együttérzés ott kezdődött, hogy észrevettem őket. Nem kerültem ki például autóval a szegény stopposokat, meglátogattam a betegeket. Meg kellett, hogy erezzem: szükségük van – nem rám, hanem az Úrra, akinek a vigasztalását elvihetem hozzájuk.

Az egyház mindig is akkor volt hiteles, amikor a nyolc boldogság útján járt, amikor képviselői a minden értelemben vett szegények közé mentek s köztük éltek. Ezekben az időszakokban volt Isten áldása láthatóan az egyházon, ilyenkor kezdett mindig virágozni, szép gyümölcsöket hozni. Amikor ennek a fordítottja történt, és az egyházi vezetők jó része a hatalmasok és a gazdagok mellé állt, akkor a szegényekkel szembekerült, és már nem volt hiteles, amikor Jézus hegyi beszédéről tanított.

– És mi a helyzet ma? A papság nem él ugyan fényűző életet, de van egyfajta személyes anyagi biztonság. Hogyan valósítható meg a mostani papi életformában a szegényekkel való szolidaritás?

– Van egy gazdasági fellendülés Kárpátalján, az emberek kezdenek jobban élni. Új lehetőségek nyílnak, szinte minden beszerezhető. Ez ránk, papokra is hatással van. A célom mégis az, hogy ők a híveink átlagos életszínvonalánál inkább kicsit lejjebb, mint feljebb éljenek. Persze van olyan anyagi eszköz, például az autó, ami a feladatunk teljesítéséhez elengedhetetlen, és nem számít luxusnak, persze nem is az ő tulajdonuk (egyébként sok papunk szenved komoly gerincbántalmaktól éppen a rossz utakon való sok autózás miatt). Sőt, a mi római katolikus egyházunk papjainak nincs saját lakása sem, mint az összes többi más papnak. Mindazonáltal magam is igyekszem bármilyen vásárlásnál a kevésbé drágát, az egyszerűbbet választani.

Összességében minden papnak a szabad döntése, hogyan él a világ javaival. Senkit sem kényszerítenek olyanra, amire nem áll készen. Az Úr Isten mindenkinek “egyéni lelkivezetést” tart. Egyébként éppen idén nagyböjtben több papunknál is nagyon szép példáit láttam az önmegtagadásnak.

– A házasságnak megvannak a maga felemelő és válságos időszakai. Éppen ebben a lapszámunkban szó is van az utóbbiakról Bizonyára a papi életutat sem kerülik el a válságok.

– Vannak hasonlóságok. Az első időszakban nagy örömmel töltött el például a szentmisékre való készület, a gyóntatások, maguk a szentmisék. Felüdülést jelentettek a hittanos közösségeim is, szinte családomnak éreztem őket. A gimnáziumban is örömömet leltem az első év bizonytalanságai után.

Később hasonlót éltem meg a Kárpátalján egyszerű ferencesként eltöltött éveim alatt is. A lelkipásztorság gyümölcseit itt nagyon bőven megtapasztalhattam. Azt éreztem: “ezért érdemes volt papnak lenni”. Azt hiszem, életem legszebb időszaka volt. Hozzá kell tenni, hogy azért volt minden olyan szép, mert mi aratni mentünk oda. Az elődeink sírva vetettek, évtizedeken át az elnyomásban, mi pedig az ő munkájuk gyümölcsét gyűjthettük össze. Számomra ez volt a “hét kövér esztendő”.

Persze, ami a legszebb, az még nem biztos, hogy az én lelkem üdvösségére a legjobb! Később, a nehéz években (a sovány esztendők…) sokkal több kegyelmet kaptam, sokkal több titokra jöttem rá. A fájdalmak megéléséből tanulhattam meg én is az Isten iránti engedelmességet (vő: Zsid.5,8). Gondoljunk Jézus keresztjére – éppen ott, a totális, legnagyobb kudarcában mutatta ki leginkább a szeretetét. Szófogadó, hűséges maradt mindvégig az úton, amíg ki nem mondhatta: “Beteljesedett.” Bármilyen nehéz is, a feladatunkat addig be kell töltenünk, amíg a Megbízónk vissza nem vonja a megbízatásunkat.

Mindenkinek hordoznia kell a keresztjét. Ha én nem teszem, hogyan várjam el a papoktól, a hívektől? A gondok, a kapcsolatok nehézségei tulajdonképpen vajúdás: az anyaság fájdalmai.

Ahhoz, hogy valami szép, jó megszülessen, időre, türelemre van szükség és arra, hogy felvállaljam a fájdalmat, ne fussak el a nehézségek elől.

– Hogyan lehet úgy megélni a nehéz időszakokat, hogy továbblépésre, a hivatás elmélyülésére vezessenek el? 

– Az első számú segítség nem annyira a több imádkozás, hanem a több Istenre figyelés. A zsoltárokból, a Szentírásból például nagyon sok segítséget, szinte különleges fényességet és békét kaptam, amikor nagyon kértem V választ. A jó lelki olvasmányok is sokat jelentenek, a szentek – főleg a XX. századiak tapasztalatai – nagy segítségemre vannak. De lendületet adhat egy-egy jó film is, ilyen volt pl. számomra a Gandhi, a Tűzszekerek vagy Szent Johanna. Néri Szent Fülöp, Szent Rita, Don Bosco, Pio atya, XXIII. János pápa élete: Segített az is, ha a hasonló vagy nagyobb nehézségekkel küzdőket észrevettem.

Ezüstmise Pilisszentlászlón

Általában, ha egy pap azt érzi, hogy kezd kicsúszni a lába alól a talaj, nagyon ragaszkodjon a következőkhöz: az Istennel való őszinte, imádságos kapcsolathoz, a papokkal való közösségi, munkatársi kapcsolathoz, és a rábízott hívekkel való közösségi kapcsolatokhoz. A hivatás szabadságát néha veszélyeztethetik szerető, gondoskodó emberek. Ez lehet akár egy anya vagy egy testvér is! Senki ne váljon nélkülözhetetlenné! Észnél kell lenni! Azaz Jézusnál maradni! Ő az első. Utána jöhet a többi.

– A leginkább “örömteli” időszakokról már beszéltünk. A fájdalmas tapasztalatok közül van, ami megosztható? 

– Sokszor szenvedtem amiatt, ha nem teljes szívvel mondtam igent egy feladatra. A nyomorúságom átélésének tudata, a pozícióval, felelősséggel járó teher is nagy súlyként nehezedett rám. Meg kellett tanulnom türelmesebbnek lenni magammal, másokkal szemben is. Nekem kell elöl járni jó példával a szeretetben. Vállalni kell a szégyent a rám bízottak közül a legutolsó hívőért is szeretetből, hiúság nélkül.

És persze a saját hibáim, bűneim következményei is sokszor fájdalmasak voltak. Sokszor nem találtam meg az aktivitás és az ima között az egyensúlyt. Például az 1998-as nagy árvíznél mindent csináltam, amiről úgy éreztem, hogy valakinek csinálni kell. Pakoltam le én is pl. a kamionokat – ma már látom, hogy inkább imádkozni kellett volna, s a csöndben Isten tanácsait keresni.

– A 25 év amolyan vízválasztó, “az emberélet útjának felén”. Vannak-e elképzelései a püspök atyának a most következő évekre? 

– Isten az ő Szent Lelkével megmutatja majd, mit kell tennem. Amúgy sem vagyok egy sokat fontolgató, tervezgető típus. Ami az egyházunkat illeti, szeretném, ha a mi fogyatkozóban lévő (német, magyar, szlovák) híveink megmaradnának, ugyanakkor az ukránokat is egyre jobban befogadnánk, s a többi nemzetiségűeket is.

Fontosnak tartom az evangelizáció elmélyítését is. Ha majd több pappal többet tudunk foglalkozni a hívekkel, akkor kötelességünk is, hogy valóban többet is dolgozzunk a hívek különböző csoportjaival: az iskolásokkal, a középkorúakkal (főleg a szülőkkel!), a szegényekkel, öregekkel, betegekkel, még a lenézett, szegény cigányokkal is.

Ami a szervezeti felépítést illeti, több intézményt már nem szeretnénk alapítani, Ukrajnában így is nekünk van a legtöbb oktatási és karitatív intézményünk a hívek számához képest.

Akárhogyan is lesz, azt szeretnénk csinálni, amire az Úr lelke indít minket. A legfontosabb számomra, hogy az Ő szándékai a lehető legjobban megvalósuljanak az életemben, egyházmegyénkben.

Az interjút készítette:
Popovicsné Palojtay Márta

Majnek Antal 1951. november 18-án született Budapesten. Gyermekéveit Pilisszentlászlón, fiatal éveit Szentendrén töltötte. Az érettségi után a Budapesti Műszaki Egyetemen, a villamosmérnöki karon tanult, majd a diploma megszerzése után egy évet szakmájában dolgozott. Ezután, 1977-ben belépett a ferences rendbe, ahol 1981. szeptember 15-én tett örök fogadalmat. Fél évvel később, 1982. április 17-én szentelte pappá a pasaréti ferences templomban Paskai László bíboros. A pasaréti, majd a budai ferences rendház tagjaként a lelkipásztori teendők mellett Szentendrén is tanított a rend gimnáziumában. 1989 nyarán érkezett Kárpátaljára, ideiglenes missziós feladatot vállalva, négy másik szerzetespappal együtt. Az elkövetkező hét esztendőben a huszti, técsői, bustyaházi, kerekhegyi és viski egyházközségek plébánosa és lelkipásztora, egy idő után pedig a Nagyszőlősi Ferences Misszió házfőnöke is volt. 1995. december 9-én nevezte ki II. János Pál pápa az 1994-ben megalakított Kárpátaljai Apostoli Kormányzóság segédpüspökévé, majd 1996. január 6-án Rómában püspökké szentelte. 1997. október 7-én nevezte ki a pápa apostoli kormányzóvá, 2002. március 27-én pedig az újonnan megalapított Munkácsi Egyházmegye első megyéspüspökévé.