A Cenakolo-közösség bemutatása

46

A “Comunitá Cenacolo” egy keresztény közösség, amely befogadja az utat tévesztett, csalódott, reményvesztett fiatalokat, akik arra vágynak, hogy megtalálják önmagukat, az élet értelmét és örömét. A Közösséget Elvira Petrozzi nővér alapította 1983-ban, aki Istennek szentelte életét a megtévedt és kábítószerfüggő fiatalok segítésében. Székhelye Saluzzóban, Olaszországban van. A Közösség ma 54 házat számlál elszórtan Olaszországban és a világban (Franciaország, Horvátország, Bosznia- Hercegovina, Brazília, Ausztria, Peru, Argentína, Oroszország, Amerika, Mexikó) és kb. 1500 fiatalt fogad be. Egyházmegyénk negyedéves papnövendéke, Petenko Miron régi vágya volt, hogy belülről is megismerhesse a közösséget. Idén nyáron engedélyt kapott arra, hogy egy ideig részt vehessen életükben: másfél hónapot töltött ausztriai házukban. Őt kérdeztem ott megélt élményeiről, benyomásairól, tapasztalatairól.

  – Mikor találkoztál először ezzel a közösséggel?

– Amikor 2000-ben medjugorjei zarándoklaton voltam, hallottam egy fiatal fiú tanúságtételét, aki a Cenacolo- közösségben élt már több éve és kábítószer-függőségből gyógyult meg. A következő években is elzarándokoltam Medjugorjéba, és mindig hallottam tanúságtévő fiatalokat beszámolni, akik ebben a közösségben éltek. Nagyon megérintettek ezek a beszámolók, és vágyat éreztem arra, hogy akár egy-két évet is eltöltsek körükben. Többször is érdeklődtem, hogyan lenne lehetséges ez. Hallottam, hogy bár nem könnyen, de azok is bekerülhetnek a közösségbe, akik nem kábítószerfüggők. Sokáig nem kaptam konkrét választ a jelentkezéseimre. Később megtudtam, hogy ez egyfajta próbatétel is, és aki igazán kitartó, az léphet be hozzájuk.

    – Mi volt az, ami megérintett ezekben a tanúságtételekben?

– A hitelesség. A közösség tagjai nem beszélnek sokat, hanem próbálják megélni az Evangéliumot. Láttam az egyszerűségüket, és azt az örömöt, szabadságot, amely a szemükben tükröződött.

  – Végül hogyan sikerült bejutnod a közösségbe?

– Amikor az elmúlt tanévben a szemináriumban egy katolikus mozgalom vagy közösség bemutatásáról kellett dolgozatot írnunk, én a Cenacolót választottam. A dolgozat megírása ismét felkeltette bennem a vágyat a közösség közelebbi megismerése iránt. Ezúttal alapítójuknak, Elvira nővérnek címeztem a levelemet, amelyben kértem, hogy egy kis időt tölthessek a közösség bármelyik házában. Végre megkaptam a várt választ – azt írták, részt vehetek az ausztriai ház közösségének életében. A feltétel az volt, hogy legalább 45 napot kell ott eltöltenem. Ezt teljesítettem is.

 – Ez alatt az idő alatt mennyire sikerült megismerned a közösséget?

– Egy hónapra volt szükségem, hogy rájöjjek, tulajdonképpen mitől gyógyulnak meg itt a kábítószerfüggő fiúk. Nagyon szép dolgokat lehet hallani a közösségről. Az élet azonban igen kemény, ugyanakkor jó is itt. Azt hiszem, legalább fél évet, vagy annál is többet kellett volna eltöltenem ahhoz, hogy amit láttam, azt életem során meg tudjam valósítani. Úgy gondolom, Jézus Krisztus irányt adott, utat mutatott nekem az itt eltöltött idő alatt.

    – Mesélnél bővebben a közösség mindennapjairól, eseményeiről?

– A fiúk Szent Benedek reguláját igyekeznek betartani, amit Elvira nővér alapozott meg – vagyis imádkoznak és dolgoznak. Az imádság már kora reggel szentségimádással kezdődik a kápolnában. A napi munkát mindenki a saját munkacsoportjában végzi, ahová be van osztva. Háromhavonta mindenki más munkacsoportba kerül át. Legnehezebb feladata a szakácsnak van. Az egész közösségnek kell naponta főznie, beleértve a hétvégét is. Ha egy új fiú a szakácskodás feladatát kapja, három napja van, hogy megtanulja munkáját a régi szakácstól, ezután egyedül kell sütnie-főznie. Persze mindig akad, aki segíti a munkáját.

Szabály a közösségben, hogy nappal munka közben nem szabad leülni. Ebéd után szabad beszélgetés van, ám ez is szabályokhoz kötött: nem lehet mindig ugyanazzal a személlyel beszélgeti, mindennap mást kell meghívni beszélgetésre. A kábítószerfüggők nagyon zárkózott emberek, és ezek a beszélgetések arra serkentik őket, hogy nyíljanak meg, és személyválogatás nélkül mindenkivel próbáljanak kapcsolatot teremteni a közösségben.

Szeretnék kiemelni egy eseményt, amelyre kéthetente gyűlik össze a közösség. Az olasz “condividere” szóval jelölik, ami megosztást jelent. Ekkor mindenki elmondja, mi zajlik benne, miket élt át az elmúlt két hétben. Nem lehet félrebeszélni, hisz napközben látják egymást, mindenki tudja, mit tett vagy mulasztott a másik. Olyan ez talán, mint egy nyilvános gyónás. Nem könnyű kiállni és elmondani őszintén a többieknek, mi az, ami fáj, mi az, ami örömet okoz. Általában ez az az alkalom, amikor tisztázni lehet a félreértéseket, nézeteltéréseket is.

A másik fontos esemény a “revisione”, azaz vizsgálat. Ez kiscsoportokban történik, amikor mindenki elmondja, hogyan látja a másikat. Egy-egy konfliktushelyzet vagy nézeteltérés során kialakult szituációt elemeznek, ki hogyan élte meg, és a többiek hogyan látták ezt kívülről. Ezek az alkalmak nagyban segítik az őszinteség kialakulását és a kölcsönös elfogadást, szeretetet a közösségben.

Ha a közösségbe új fiú érkezik, úgynevezett “őrangyalt” kap maga mellé, vagyis egy tapasztalt közösségi tagot, aki már hosszabb ideje itt él. Az őrangyal éjjel-nappal vigyáz védencére: vele van, amikor elvonási tünetekben szenved, dolgozik vele vagy helyette, ha kell. A közösség teljesen a Gondviselésből él. Nincs állandó jövedelmük, és rendszeres támogatást sem kapnak. Ezért szabály az is, hogy semmivel nem szabad pocsékolni, a kitett ételt mind meg kell enni. Ha az új fiú nem tudja, nem bírja megenni az adagját, az őrangyala az, aki segít neki ebben is.

    – Említetted, hogy egy hónap kellett, míg rájöttél, mi gyógyítja ki a fiúkat a kábítószer-függőségből. Elmondanád, mi az?

– Elvira nővér többször elmondta, hogy az alkohol- vagy drogfüggőség nem a test betegsége, hanem a szív szeretethiánya. Ha a szív megváltozik – szeretve lesz és megtanul szeretni -, a függőség elmúlik magától.

“Megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket” – mondja Jézus. Ezért nagyon őszinték egymással a fiúk, igyekeznek igazságban élni. És ez az igazság szemmel láthatóan szabaddá teszi, meggyógyítja őket. A közösségben mindenki előbb-utóbb leveszi álarcait és önmaga lesz, szabadnak érzi magát. Elfogadja saját magát, és másokat. Azt mondják Cenacolóról, hogy ez az élet iskolája. Az ember megtanul itt helyesen élni, ami azt jelenti, hogy megtanulja reálisan látni magát és a világot. Megtanul szolgálni, szembenézni a problémákkal.

 – Mennyi időt töltenek itt a fiatalok, míg teljesen meggyógyulnak, s elég erősek lesznek ahhoz, hogy a világban önálló új életet kezdjenek?

– Általában három-négy évet. Azonban nem létezik fix periódus. Nem az itt töltött idő a fontos. Az igazán fontos az, hogy ma milyen vagy. Tudsz-e szeretni, tudsz-e imádságban Istennel élni. Elvira nővér mindig elmondja, hogy akkor lesz képes valaki a közösséget elhagyva a világban élni, ha az imádságot választja egész életére.

  Nemrég egyházmegyénk főpásztora – Majnek Antal püspök atya – is ellátogatott a Cenacolo-közösség medjugorjei házába, találkozott az ott élő fiatalokkal. Az alábbiakban ő mondja el gondolatait a közösségről.

– Még akkor hallottam a Cenacolóról, amikor néhány évvel ezelőtt a püspökségünk egy kárpátaljai fiatalembernek segített bejutni a közösség medjugorjei házába – kezdte beszámolóját a püspök atya. – Nemrég pedig egy medjugorjei zarándoklatom alkalmával, aminek egyik fontos célja volt a közösség meglátogatása, találkozhattam az ottani vezetőkkel, szentmisét tarthattam ott és hallhattam a fiúk tanúságtételeit. Közben mások véleményét is megismertem a közösségről, így most már összetettebb, pozitív élményem van a mozgalomról.

A fiatalok tanúságtételeikben meséltek a korábbi bűnös életükről. Elmondták, hogy amikor már mindenkinek a bizalmát elveszítették a környezetükben, volt valaki, aki nem mondott le róluk. Általában édesanyjuk volt az, aki sokat sírt és imádkozott értük. És miután a gyógyszeres kezelés és a pszichológusok sem tudtak már segíteni, többeknél az édesanya volt az, aki rátalált a közösségre, és aki rávette őket, hogy vonuljanak be oda. Megrendítő számomra, hogy szinte mindig van egy ember a világon, aki közvetíti a Mennyei Atya gondoskodó, megmentő szeretetét, és aki az utolsó, bűnös gazemberré vált egyéntől sem fordul el. Hangsúlyozom tehát, hogy mindig kell az Istennek valaki, egy irgalmas szamaritánus, aki közvetíti, felhangosítja az Ő megmentő szeretetét és irgalmát a szerencsétlen ember felé.

A közösség gyógyítási módszere – ha szabad így mondani – végtelenül egyszerű. A világ számára hihetetlen és érthetetlen, hogy mindenféle praktikák nélkül az “ora et labora” elvet követik. Tehát közösségben élnek, imádkoznak és dolgoznak. Persze hozzá kell tenni, hogy Isten az, aki gyógyít, aki visszaadja az embernek a szabadságát, a szív békéjét. Ezt megtapasztalva élő hitre jutnak a közösségben. És számomra ez az igazán nagy csoda. Mert a szabadulás kétségtelenül fontos és szép dolog, de fennáll a visszaesés lehetősége. Ami megtart és megvéd a visszaeséstől, az az élő hit, a tanúságtevő élet, a hit állandó megvallása. Ki merem mondani, hogy miként az utolsókból elsők lesznek, úgy a mi átlagkeresztényeink előtt járnak ezek a fiúk, akik e közösségből hazakerülnek.

A Cenacolo-közösségeken kívül lehetne, sőt szükséges is lelkipásztori központokat, imaközösségeket kiépíteni, ahol a szabadításon lenne a hangsúly. Örömmel mondhatom, hogy már működnek ilyenek egyházmegyénkben. Schönbornban minden szerdán este összejönnek az emberek imádkozni, és nem csak katolikusok. Az összejöveteleknek az lett a célja, hogy az odaérkezők egyrészt az Úr Istent dicsérjék, másrészt, aki a nyomorúságaival, panaszaival érkezett, azokért szabadító imákat mondjanak. Így ők is – Isten hathatós jelenlétét felismerve – az Ő dicséretére jutnak. Egy csapat ebből az imaközösségből eljár más egyházközségekbe is, szabadító szolgálatot végezve. Ezzel párhuzamosan Frigyesfalván, Munkácson és Ungváron is van hasonló összejövetel és szabadító szolgálat. Azt látom, hogy az embereknek egyre nagyobb szüksége van ilyen jellegű imaközösségekre, imaszolgálatra. Nyilván maga a Szentlélek az, aki működik és hozza létre ezeket a közösségeket azok által, akik figyelnek Őrá.

Nagyon szeretném, és sok-sok ember szeretné, hogy Ukrajnában is legyen Cenacolo-közösség. Körülbelül húsz országban van már közösségi házuk, a következőt Ukrajnában is megnyithatnák hisz ötvenmilliós országról van szó és sajnos sok drogos, alkoholista és más függőségtől szenvedő ember él itt. Szeretném kérni ezért a híveket, imádkozzunk erre a célra, hogy Ukrajnában, esetleg éppen Kárpátalján, az általunk felajánlott helyen nyíljon egy Cenacolo közösségi ház.

 Felkerestem azt a kárpátaljai fiatalembert is, aki másfél évet töltött a közösségben, és megkértem, meséljen gyógyulásáról, megtéréséről, tapasztalatairól a közösségben. Alább az ő beszámolóját olvashatjuk.

Sajnos én is kábítószereztem, de még a medjugorjei közösségbe vonulás előtt tértem meg és szabadultam meg a kábítószer-függőségtől.

Megtérésem története azzal kezdődött, hogy egy barátom, aki szintén drogos volt, de megtért és meggyógyult, sokat mesélt nekem Istenről, az imáról, szabadulásáról. Buzdított, hogy kezdjek el imádkozni, kérjem Istent, hogy szabadítson meg engem is függőségemtől. Tiszta pillanataimban elkezdtem olvasni a Szentírást, de még egy ideig dúlt bennem a harc. Megtérésem akkor következett be, amikor egy hajléktalan alkoholistát, aki pénzt kért tőlem, annyira megsajnáltam, hogy este hazamenve keservesen sírni kezdtem. Azt tapasztaltam, hogy nem is én sírok, hanem valaki bennem. Rádöbbentem, hogy Jézus az. Ő az, aki sajnálja bennem azt az embert. Éreztem, hogy végtelenül szeret mindenkit, engem is. Nagyon bántam, hogy eddig nem érdekelt ez a Személy, sőt számtalanszor megbántottam Őt. Lassan megkaptam a hit ajándékát, meggyőződésemmé vált, hogy Isten létezik és mindenkit nagyon szeret.

Megtérve igazából egy szerzetesközösségbe vágytam. De ajánlották, hogy keressem fel a Cenacolo közösséget. A munkácsi püspökségen segítettek felvenni a kapcsolatot a Cenacolo medjugorjei házával. Így kerültem oda, és másfél évet töltöttem ott. A közösség némely tagjának időnként durva, nyers, utcai stílusa volt, hisz kemény drogosok jöttek ide, akik – bár tele voltak jó szándékkal és vágytak a gyógyulásra – nem tudtak egy csapásra megjavulni. Nekem, aki már korábban szakítottam a drog világával és rendes, hívő barátaim voltak, ez nehézségeket okozott.

Megdöbbentő volt látni, hogy az ide kerülő fiúk legtöbbször a lelkiismeretüket kapják vissza először, és a szüleik ellen elkövetett bűneiket – lopásokat, hazugságokat, testi-lelki bántásokat bánják legjobban. Sokszor értük imádkoznak. Hiányozni kezd a szülő. Amíg drogoztak, nem törődtek a szüleikkel, de most, hogy megszabadultak és megtisztult a szívük, egyszerre csak nagy szeretetet éreznek szüleik iránt. Jómagam is így voltam ezzel megtérésem után.

Továbbá azt is tapasztaltam, hogy amint az én életemben, úgy itt is Jézus az, aki gyógyít, aki megszabadít. Ő adja a kegyelmet és az erőt a változáshoz és a megmaradáshoz a jóban.

A Cenacolo-közösségek szorosan együttműködnek az ide kerülő fiatalok szüleivel, hisz a kábítószerek kipróbálása csak a végső pont egy fiatal életében, aki nem kap a szüleitől elég figyelmet és szeretetet. Sok esetben a szülőknek is be kell látniuk, hogy ők is hibáztak, mert nem figyeltek eléggé a gyerekükre. Gyakran egy megtért, meggyógyult fiatal megerősödve a közösségben, hazakerülve változást hoz a család életében is, hisz otthon folytatja a tanúságtevő életét. Sokak éppen az ilyen megtért ember életét látva gondolkoznak el: vajon hogyan történhetett ez a nagy változás? És választ keresve erre a kérdésre tapasztalják meg Isten tevékeny szabadító erejét.

Bunda Szabolcs

A CENACOLO-KÖZÖSSÉG HIVATALOS HONLAPJA: WWW.CAMPO-DELLA-VITA.ORG