A Jó Pásztor nyomában

99

Czapkó Mihályt 2011. október 10-én szentelték diakónussá Rómában. Nem sokkal ezután érkezett Kárpátaljára, hogy egyházmegyénkben töltse a papszentelés előtti gyakorlati évet. A hivatások vasárnapja alkalmából kérdeztük meg életéről, hivatásáról és az elmúlt időszak tapasztalatairól.

– Mutasd be pár szóval családodat! Milyen környezetben nőttél fel?

– Falusi környezetben születtem és nőttem fel. Úgy érzem, hogy ez a személyiségemben is meghatározó. 1985. december 14-én születtem Szolnokon. Édesapám asztalos, édesanyám pedig könyvelő. Hárman vagyunk testvérek. Bátyám négy évvel idősebb, húgom pedig hat évvel fiatalabb tőlem. Nem vallásos családban nőttem fel, így a hivatásom felismeréséhez vezető út talán kicsit kanyargósabb volt. A várostól északra fekszik szülőfalum, Besenyszög, mely 3500 lelket számlál. Hála Istennek már több papot is adott az Egyháznak, jelenleg három pap szolgál onnan az Egri Egyházmegyében.

– Milyen iskolába jártál? Melyik tantárgyat szeretted a legjobban?

– Általános iskola után a falumtól távolabb fekvő Petőfi Sándor Gimnáziumot választottam Mezőberényben, ahol egy előkészítő év után több tantárgyat német nyelven tanultunk. Kifejezettem nem volt kedvenc tantárgyam, inkább maga a nyelvtanulás érdekelt, és az idegen nyelven való tanulás a tananyag elsajátítását még érdekesebbé tette. Időközben az is kialakult bennem, hogy szakfordító vagy tolmács leszek. Mikor szemináriumba mentem, letettem erről, de az Isten más szinten megadta és beteljesítette ezt a vágyamat is.

– Mikor kezdtél a papságra gondolni? Hogyan ismerted fel a hivatásodat? Szüleid, családod, barátaid mit szóltak, mit szólnak a döntésedhez?

– Gyermekkoromban Isten megismerése az elsőáldozásra felkészítő hittan által kezdődött. A falu idős plébánosa tartotta nagy lelkesedéssel és szeretettel. Örömmel jártam oda, és szívesen ministráltam. Még most is emlékszem sugárzó arcára, amikor nekünk, tíz éves gyerekeknek a papi élet szépségéről és az Istennek szenteltségről beszélt. Érdekes, de utólag érthető, miért maradt ez meg bennem, ámbár csak nyolc évvel később jött újra elő. Az elsőáldozás után kb. egy évvel kezdtem egyre inkább elmaradozni. Azután egy igen hosszú ideig a „magam módján” éltem keresztény életemet, de Isten és az Egyház nem játszott igazán döntő szerepet benne. Majd a gimnázium végén, szinte közvetlenül az érettségi vizsga előtt éreztem magamban Isten nagyon erős hívását, hogy ne távolodjak el tőle, hanem engedjem be az életembe őt. Ez a megtérésem kezdete, mely Isten kézzelfogható kegyelme az életemben. Ezután kezdtem el újra templomba járni, gyakrabban imádkozni és szentségekhez járulni. Később azonban éreztem, hogy Isten valami többre hív, és arra kér, hogy neki szenteljem az életemet. A családomnak ezt elfogadni, megérteni nem ment egyik napról a másikra. Amikor egy évig Pécsett tanultam, érlelődött bennem ez az érzés, gondolat, meghívás, valamint sok olyan emberrel – pappal és világi hívővel – találkoztam, akik segítették a kikelő csíra növekedését. A második félév végén már biztosan éreztem, hogy Isten hív engem, és elküldtem felvételi kérelmemet az egri érseknek. Érdekes, hogy még sor sem került Egerben a felvételi elbeszélgetésre, de én már abbahagytam egyetemi tanulmányaimat. Annyira erős volt bennem a vágy, hogy bele sem gondoltam abba, mit tennék, ha nem vesznek fel, hogyan folytathatnám a tanulmányaimat. Utólag ezt elég merész döntésnek tartom, igaz, azóta sem bántam meg az akkori döntésemet.

– Hol tanultál teológiát? Milyen élményeid vannak a szemináriumról?

– Az elmúlt öt évben nem csak egy szemináriumban tanulhattam, hanem megadatott, hogy két szemináriumban is éljek. Az első két évet Egerben végeztem. Eger érdekessége, hogy a főiskola és a papnevelés egy épületben zajlik.
Nagyon fontos szerepe van a mindennapi szentmisének, a különféle imaformák megismerésének és gyakorlásának. Az imádság átszövi a mindennapjainkat.
A kispapok viszonylag szigorú napirend szerint élnek, és otthonunkba is csak kéthavonta jártunk haza. A szeminárium zártsága nehézség is lehet, de egyben segítheti az imádságban és a készületben való elmélyedést. 2008 szeptemberében kerültem Rómába, ahol a Pápai Német-Magyar Szeminárium növendéke lettem. Az intézmény mai formájában 1580 óta létezik.
Ezt a szemináriumot a Német-Római Birodalom és a Magyar Szent Korona országaiból érkező kispapok és papok számára alapították, így főként német, magyar és horvát nemzetiségű növendékek érkeztek és érkeznek ma is. Egerhez viszonyítva ez az intézmény a növendékeknek sokkal több szabadságot biztosít az imaélet és a napirend alakítására.
A szemináriumi életben természetesen helyet kap a vidámság, a sport, a kirándulás. A római évek során azonban több idő jutott a kirándulásokra, Róma és Olaszország megismerésére, főleg mivel a húsvét utáni héten nem utazhattunk haza, csak karácsonykor és a tanév végén. Rómában megtapasztalhatjuk a világegyházat, hisz alig volt olyan ország, ahonnan ne lettek volna növendékek. Az Egyház egyetemességét láthattuk, és a pápa jelenléte is megerősítően hatott ránk. Két alkalommal volt lehetőségem a pápai liturgia asszisztenciájában részt venni, 2009- ben pünkösdkor, és 2010-ben az olajszentelési szentmisén. Nem tudnám megmondani, hogy melyik szemináriumban voltam szívesebben, csak azt látom, hogy adott időben a számomra megfelelő helyen lehettem, és Isten hivatásom alakulásában mindkét szeminárium által gazdagított.

– A mostani gyakorlati évedet Munkácson töltötted. Hogyan kerültél Kárpátaljára? Mik a benyomásaid az elmúlt időszak alapján?

– Már a szeminárium előtt is gondolkodtam azon, hogy külhonban valamilyen szolgálatot végezzek. 2007-ben jártam itt először, amikor az Egri Szeminárium kispapjai Kárpátalján kirándultak, s akkor Munkácson laktam egy családnál. A római szemináriumban láttam arra példát, hogy a kötelező gyakorlati évet az egyházmegyén kívül töltse el valaki. Ekkor jött elő bennem újra a gondolat, hogy Kárpátaljára jöjjek. Ternyák Csaba érsek atya a gyakorlati év idejére engedett Kárpátaljára, Majnek Antal püspök atya pedig Munkácsot jelölte ki szolgálati helyemnek. Már első héten elkezdtem a hitoktatást, főként a Szent István Líceumban, de más csoportokkal is foglalkozok. Feladataim közé tartozik a szentmiséken való diakónusi szolgálat, a prédikáció, igeliturgia végzése, temetés, keresztelés. Időseket, betegeket is látogatok, ezen felül már több diákom családjánál tettem látogatást. Mivel Pogány István atyának és Petenko Miron atyának is szoktam segíteni, így nemcsak a Szent Márton Plébánia életét ismerem, hanem sok más település életébe betekintést nyerhetek. Alkalomadtán sikerül Kárpátalja nevezetességeit is megismerni, elmondhatom, hogy már igen sok helyen jártam. Kárpátalja nemcsak gyönyörű vidék, de sok jó emberrel találkozok itt. Sokféle nép és felekezet található itt, ami még érdekesebbé teszi számomra ezt az évet.

– Mit tartasz fontosnak a papi hivatásban, és konkrétan a saját jövendő papi életedben? Hogy gondolod, mivel tudsz megmaradni hűségben a választott utadon?

– Az ünnep, mint például Karácsony vagy Húsvét, mindig egy emlékezés a múltban történt csodálatos eseményre, az Isten csodálatos műveire és valamikor megtapasztalt kegyelmére. De kell, hogy az ünnep egyben a mi jelenünk is legyen, és ne maradjon a múltban, mert Isten szeretete nem szűnik meg soha, és ma is jelen van köztünk. A papi hivatásra is hasonlóan tekintek, hiszen újra és újra vissza kell emlékezni, hogyan találkoztunk Istennel, hogyan hívott meg minket, és kapcsolatunkat újra és újra jelenvalóvá kell tenni, megújítani ígéreteinket Istennek. Vagyis nagyon fontos a személyes kapcsolat Istennel, és az imaélet jelenti azt az alapot, amire a pap életének fel kell épülnie. Mint ahogy a házasság is elköteleződés egy másik személlyel egy egész életre szóló szeretetkapcsolatban, hasonlóan a papi és a szerzetesi hivatás is egy elköteleződés, amikor Isten mellett kötelezzük el magunkat.

Fontosnak tartom még ezen kívül, hogy a papok imádkozzanak együtt, találkozzanak, beszélgessenek egymással, s így támogassák, erősítsék a papi közösségben egymást.

– Mi lesz a papi jelmondatod? Miért éppen azt választottad?

– Jelmondatom Szent János evangéliumából származik: „A jó pásztor életét adja juhaiért” (Jn 10,11). Az a meglátásom, hogy a papi jelmondatot inkább kaptam, mint választottam. Az igazi Jó Pásztor Jézus Krisztus, és az ő példája szerint kell nekem is jó pásztorrá válnom, és életemet adni azokért, akiket Jézus rám fog bízni. Egyik volt spirituálisom mutatott rá a Bibliában szereplő „jó” szó görög eredetijére, amely nemcsak jót, hanem szépet is jelent. Jézus tehát a Szép Pásztor is, akinek szép az élete, öröm vele lenni, és példa mindenki számára. S így a pap életének is szépnek kell lennie, széppé kell válnia, a kereszténység szépségének, örömének kell ragyognia róla.

– Szerinted a mostani tizenévesek hogyan tudják felismerni magukban a hivatásukat – akár a papságra, akár a másra való hivatást?

– Boldog II. János Pál pápa a papi hivatásról úgy nyilatkozott, hogy ajándék és titok. Ajándék Istentől az ő hívására igent mondónak, és ajándék az Egyháznak is. Titok, mert lelkünk legbelsejében halljuk meg a hívó szót és megérteni sem egyszerű. Amikor a papi hivatások különféle történeteit hallgatom, nem tudnék két egyformát megemlíteni, mint ahogy nem lehet két egyforma embert találni. A személyes döntés mellett elengedhetetlen az Egyház döntése, amellyel valakit a szenteléshez enged, és megerősíti Isten szavát a papságra jelentkezőben.

Akár a papságra, akár másféle hivatásra érzünk meghívást, fontos, hogy teret adjunk az imádságnak, a csendnek, hogy Istenre tudjunk figyelni. Isten minden embert személyesen akar megszólítani, és ez hatalmas ajándék és megtiszteltetés. Ha kérdéseink vannak, vagy bizonytalanok vagyunk, jó, ha megkeresünk egy papot, egy lelkivezetőt, aki tanácsot ad, elmondja véleményét, és segít – kívülről látva – megvilágítani a helyzetünket, de a döntés mindig a mi kezünkben van.

Az interjút készítette: Pápai Zsuzsanna