A KÖNYV ES A KÖNYVEK

73

Bőrbe köttetjük, oltárra tesszük a Bibliát, és szinte úgy érezzük, nem is a könyvek között van a helye, hanem ott, ahol vallásos életünk erővonalai sűrűsödnek. Riaszt, hogy mások egyszerűen besorolják az emberi kultúra örökértékű emlékei közé. Még az arab hadvezér állítólagos mondása is eszünkbe jut, aki egykedvűen nézte a világhírű alexandriai könyvtár pusztulását, s nem igyekezett megmenteni az ókor pótolhatatlan könyvkincseit, mert ami ott ég, vagy megegyezik a Koránnal, s akkor fölösleges, vagy ellenkezik, s akkor ártalmas. Ha igazán komolyan vennénk, hogy a Biblia: Isten levele hozzánk, nem kellene-e nekünk is így gondolkoznunk a Könyv és a könyvek viszonyáról?

Az alexandriai könyvtár égéséről szóló anekdotának nincs valóságalapja. S nekünk sem kell rossz lelkiismerettel vizsgálgatnunk magunkat, vagy riadtan bírálgatnunk a nem hívők Biblia iránt ébredő lelkesedését. A Biblia egészen isteni könyv, de ugyanakkor egészen emberi könyv is. Sugalmazott írások gyűjteménye, de Isten nem úgy sugalmaz, hogy az emberi szerző személyes erőfeszítését fölöslegessé tenné. Ha a Jób-könyv vagy a negyedik evangélium szerzőjének irodalmi díjat kínáltak volna föl, nem kellett volna elutasítania. Nem valami titokzatos tollba-mondás belső hangjára figyelve írták ők meg a műveiket, hanem megküzdöttek érte, mint akármelyik más szerző: a szóval, az igazsággal, a test és a lankadó lélek gyöngeségeivel.

A Biblia nem égből pottyant isteni levél, hanem emberi könyv is, könyv a könyvek között. Mert Isten egészen gyöngéden kapcsolódott bele az emberek egymással folytatott dialógusába. A mi szavainkat akarta használni, hogy megértsük őt. Egymással folytatott eszmecserénket tisztította föl, az igazságért, megértésért, pontosabb szóért küszködő embert tette meg az ő Igazságának tanújává. Vállalta ezzel a föl nem ismertetés kockázatát is. Amint ember lett az emberek között, úgy tett könyvet az asztalunkra a többi könyvünk közé, s ennek a könyvnek igazi nagysága csak az előtt nyílik meg, aki emberi esetlegességeit, fogyatkozásait s a többi könyvvel való testvéri kapcsolatát nem szégyelli tudomásul venni.

Ha valami monumentális világégésben elpusztulna minden más könyv, csak a Biblia maradna meg, az egymagában érthetetlenné válnék számunkra. Amint Isten szavát sem értenénk, ha körülötte elnémulna minden emberi szó. A Könyv maga kívánkozik a többi könyv közé, testvérként, egyszerűen, szinte rangrejtve, ahogyan a Szó maga lépett az emberek sorába, amikor „testté lett és köztünk vett lakást”. Jézust nem szeretheti, aki nem törekszik arra, hogy felebarátját szeresse; a Könyv zárait sem nyithatja meg az, aki nem nyúl gyakran más könyvek után.

Profanizálják a Bibliát? Talán épp azért, mert mi túlságosan is aranyba, bőrbe, tömjénfüstbe burkoltuk. Ki ismeri jobban Jézust? Az, aki Istennek vallja, de egyúttal messzire tolja magától, vagy az, aki tagadja, hogy Isten, de gyakran keresi tekintetét? Ki kerül közelebb a Bibliához? Az, aki szent könyvként, de idegenül nézi, vagy az, aki pusztán emberi művet lát benne, de forgatja, él vele s lassanként belőle? Ha erre az alternatívára kell felelnünk, nem lehet kétséges a válaszunk.

A valóságban — természetesen — nemcsak a szélsőséges megoldások útja nyílik elénk. A harmadik út a teljes igazságé: ezt akarjuk egyre világosabban látni, ezen igyekszünk mind előbbre haladni. Egyaránt hűségesen a Szóhoz s a2 emberek dialógusához, a Könyvhöz és a könyvekhez.

(Jeleníts István Betű és lélek című könyvéből)