A KOLDUS TITKA

63

Sok éven át, mindennap ugyanazon órában jelent meg az öreg kolostor kapuja előtt. Mégsem tudott róla senki többet, mint annyit, hogy ő az öreg Lukács. Szavát nem lehetett venni soha, s ha alamizsnát vetettek neki, akkor is csak a fejével intett köszönetet.
P. Brúnó sem tudott róla semmit, pedig naponta találkozott vele, és soha el nem mulasztotta volna, ha elhaladt mellette, hogy ne adjon neki valamit. Mindig adott.
Egyszer csak nem jött. Nem jött másnap, nem jött harmadnap sem, és senki sem tudta hova lett.
P. Brúnó találta meg napok múlva. Penészes szalmazsákon, vértelen arccal, megtört szemmel ott feküdt egy jó asszony kamrájában halálra válva az öreg Lukács. Szólt neki:
– Lukács!
A koldus nehezen emelte rá szemét, de megismerte.
– Maga az? Milyen jó maga… Eljött a nyomorulthoz…
– Nem szabad, Lukács, így beszélni. Tudja, hogy én szeretem magát. Mi már régi jó barátok vagyunk, ugye?
Lukács rámeredt a fiatal szerzetesre. Csak nézte, mint akinek jelenése van. Az pedig lehajolt fölé, s a homlokára tette a kezét. Lukács arca megrándult, mintha tüzes vassal érintették volna.
– Nem tudja, ki vagyok… – suttogta -, nem tudja… Az Isten bélyege van rajtam…
– Lukács, Lukács, mit beszél!… Isten jó, és ha vétkezett, bánja meg, Ő megbocsát mindent…
A koldus feltámaszkodott. Szemében rémület sötétlett. Jobb keze görcsösen rándult.
– Vétkeztem… Vétkeztem… Megbántam… Mindennap ezt bántam… Évek óta… Megvert az Isten… A bélyeg, jaj a bélyeg, éget a bélyeg!
P. Brúnó megérezte, hogy a koldus lelkét valami nagyon nyomhatja. Letérdelt mellé, és keresztet vetett. A koldus a homlokát dörzsölte. Mintha le akarna törölni róla valamit. Aztán hirtelen, mintha erőt kapott volna valahonnan, beszélni kezdett.
– Páter, maga nem ismer engem. Senki sem ismer. Senki sem tudja, hogy én vagyok a Péter… A gróf úr ismert, meg a grófnő… Én voltam a Péter. Ők jók voltak hozzám… Mintha fiuk lettem volna… Míg a vörösök nem jöttek… Mindenkit kifosztottak… És a gróf urat és a grófnőt jöttek keresni… Elmenekültek. Senki sem tudta hova, csak én…
A haldokló megállt egy percre. A lélegzete nem bírta. Homlokát hideg veríték verte ki. Megint odakap a homlokához, dörzsölni kezdi, ahogy az előbb. A szeme kidagad, mereven szegeződik egy pontra. Megint lát valamit.
– Csak én tudtam, hova mentek… Nem is mondtam meg, de… ők ígértek… ötszáz rubelt és földet annak, aki megmondja, hol vannak. És én – oh, megvert az Isten, de megvert az Isten… Megjelölt… Bélyeget sütött rám… Ide a homlokomra… Jaj, de fáj, Istenem, de fáj… Én megmondtam, és agyonlőtték a gróf urat és grófnét… Hallottam a puskadörrenést… a kertben… Júdás voltam… A bélyeg, jaj, de fáj, ajjaj, úgy éget a bélyeg… Ott van a képük a ládában… Ott van… Bánom, bánom, de az Isten megbélyegzett, nem bocsát meg… Végem van… Istenem… Bánom…
Szeme szinte kifordult üregéből, úgy nézett a szerzetesre.
– Bocsásson meg, atyám! Könyörüljön rajtam! Bánom!… Jaj, Istenem!…
A szerzetes, mint egy szobor, áll a haldokló mellett. Áll, és nem jön szó az ajkára. Pedig úgy szeretne mondani valamit. Látszik rajta, hogy szeretne. Aztán, mint egy alvajáró, odavánszorog a ládához, felnyitja, s mint aki rémet lát, szívéhez kap, és elterül a földön…
Irtózatos kiáltás szakad ki a haldokló száraz melléből, s tehetetlenül roskad vissza ágyára…
A fiatal szerzetes az ágy mellett térdel, hallgatja a koldust. Az gyón. Már alig győzi, de mondja. Szemében változik a fény. Ez már a remény fénye.
A pap áldásra emeli kezét, most bocsátja meg a koldus bűnét, amint az Isten is megbocsátott szülei gyilkosának…

E.M