A magyar Tarziciusz

„Ó micsoda ujjongás és Isten-dicséret! Soha senki nem tudott még ennyire ujjongani” – jegyzi le Mária hálaénekéről, a Magnificatról Brenner János, a fiatal ciszterci novícius, mindjárt hozzáfűzve mély kérését is: „Ó, Szűzanyám, vezess el ehhez a lelkülethez, vezess el rövid időn belül az életszentség magaslatára, hiszen most annyira szükség van rá.”

Az ifjú pap nagyanyja buzgón imádkozott tizedik gyermeke papi hivatásá- ért. Az édesanya buzgó imája unokáiban nyert meghallgatást, mégpedig háromszorosan: fiának mindhárom fia megkapta a papi hivatás kegyelmét. A középső, János Szombathelyen, 1931.

december 27-én született, és már kisiskolás korában kitűnt társai közül egy emlékezetes szereplés kapcsán. 1938 őszén lelkesen vállalta Tarziciusznak – az Oltáriszentség vértanújának, a ministránsok védőszentjének – szerepét, melyet nagy átéléssel alakított. Ekkor még senki nem sejthette, hogy két évtizeddel később hasonló vértanúságban lesz része.

Gimnáziumi tanulmányainak befejezése után, 1950. augusztus 19-én Zircen magára öltötte a ciszterci novíciusok fehér ruháját. Ekkor kapta az Anasztáz szerzetesi nevet. A nyugodt, Istennek szentelt szerzetesi élet azonban nem tartott sokáig. A közeledő sűrű felhők ellenére ezt írta naplójába: „Szí- vem legmélyebb hálájával és szereteté- vel köszönöm meg Neked, Istenem, azt a nagy-nagy kegyelmet, hogy szolgálatodra rendeltél. Add, hogy életem méltó legyen hivatásomhoz, hogy szent lehessek, mert én egyszerre mindent és egé- szen, fenntartás nélkül akarok Neked adni.”

A kommunista diktatúra, mely feloszlatta a szerzetesrendeket, Zircet sem kí- mélte. Ezért 1950 őszén a ciszterci novíciusok Budapestre kerültek. János a Hittudományi Akadémia világi hallgatója lett, mert az elöljárók kérésére szerzetesi hivatását titokban kellett tartania. A novíciusok nem a Központi Papneveldében, hanem családoknál laktak kettesével, és rendszeresen találkoztak. Naponta jártak szentmisére, de mindig más templomokba, nehogy magukra vonják a hatóságok figyelmét, és letartóztassák őket. 1951. augusztus 19-én János nagy titokban letette első szerzetesi fogadalmát, amelyet azonban később már nem volt lehetősége megújítani.

A rendi vezetés úgy próbálta biztosí- tani növendékei jövőjét, hogy felvételü- ket kérte egyházmegyei szemináriumokba. János így került 1951-ben a szombathelyi egyházmegye kispapjai közé. A következő évben a szemináriumok nagy részét is feloszlatták; Jánost társaival együtt átvették a győri papneveldébe. 1955. június 19-én szentelte pappá Kovács Sándor püspök a szombathelyi székesegyházban. Egy héttel később a város Szent Norbert templomában mutatta be újmiséjét, amelyen bátyja, László már felszentelt papként, öccse, József pedig kispapként vett részt, szüleik nagy örömére.

János atya újmisés jelmondatát Szent Pál apostol rómaiakhoz írt leveléből vá- lasztotta: „Az Isten-szeretőknek minden a javukra válik” (Róm 8,28).

1955. augusztus 17-én kapta meg első, s egyben utolsó dispozícióját, amelyben megyéspüspöke a magyarosztrák határ melletti Rábakethelyre helyezte káplánnak dr. Kozma Ferenc plébános kisegítőjeként. János atya rö- vid időn belül bensőséges kapcsolatot alakított ki a plébános atyával és a hí- vekkel egyaránt. Minden áldozatra ké- szen állt, különösen rajongó szeretettel fordult a gyermekek és az ifjúság felé.

Általában tisztelte és szerette az embereket, mindenkihez volt egy jó szava: a szolgálatot teljesítő katonához éppúgy, mint a tanítóhoz, vagy az egyszerű cigányhoz. Kortársai különösen tiszta tekintetét és sugárzó, boldog mosolyú arcát őrzik emlékezetükben. Az 1956-os forradalom utáni államhatalom rossz szemmel nézte a fiatal káplán fiatalokkal való törődését. Az egyházügyi megbízott ezért el akarta helyezni, püspöke figyelmeztetésére azonban a fiatal atya annyit válaszolt:
„Nem félek, szívesen maradok.” Napló- jába pedig feljegyezte: „Uram, Te tudod azt, hogy boldogságot itt az életben nem keresek, hiszen mindenemet beléd helyeztem… Uram, tudom, hogy tieidet nem kíméled a szenvedéstől, mert mérhetetlen hasznuk van belőle.”

Sorsa az 1957. december 14-éről 15-ére virradó éjjelen teljesedett be. Éjfél körül egy fiatalember, korábbi ministráns, zörgetett be a plébániára, azzal a kéréssel, hogy súlyos beteg nagybátyját kellene ellátni a szentségekkel. Brenner atya a nyakába akasztott betegellátó tarsolyban az Oltáriszentséget vitte magával, míg kísérőjével a koromsötét gyalogúton elindult a filiális Zsida felé. Útközben többször megtámadták, de sikerült elfutnia. Végül a feltételezett beteg háza mellett kapták el, és brutális kegyetlenséggel, harminckét késszúrással megölték. A közel lakók hallották utolsó szavait: „Ne bántsatok! Istenem, segíts!” Nemcsak magát, hanem első- sorban az Oltáriszentséget védte.

Gyilkosai mindmáig ismeretlenek. Vértanúhaláláról hosszú évtizedekig nem volt szabad beszélni. Papok kínzá- sánál gyakran hangzott el a kérdés: „Te is úgy akarsz járni, mint Brenner János?”

Az úton, ahol megölték, ma emlékká- polna áll, a harang oldalára jelmondatát írták. Boldoggáavatási eljárása 1999-ben kezdődött meg. 2008. július 31-én az eljárás első, egyházmegyei vizsgálati szakasza véget ért, az eljárás Rómában folytatódik.

Összeállította: Riskó Mariann