A medve

156

Csendes, téli reggel volt, amikor elgondolkozva és meglepő szelídséggel ballagtam a posta felé nagyanyám levelével.

– Vigyázz rá, kisfiam – figyelmeztetett nagyanyám – egyenest a postára menj és ne a ládába dobd, hanem magának a postamester bácsinak add a kezébe.

– Igen, nagymama – mondtam, bár ilyenkor mindig eszembe jutott, hogy: miért mondom én, hogy nagymama és miért nem mondom, ahogy a faluban minden gyerek mondta: Öreganyám…

És a falu is, mintha csendesebb lett volna, mint máskor. Még a kutyák is hallgattak a karácsony-est várakozásában, s nekem eszembe se jutott: megrúgni a kis kapukat, hogy az illetékes ebet éktelen ugatásra ingereljem.

Szerencsére: baráti köröm tagjai is otthon tartózkodtak, így mentve voltam minden csábítástól, hogy menjünk a malomgát jegére csúszkálni, vagy nézzük meg, Bodóéknál mekkora görényt fogott a csapda – mert ebben az esetben a levél ráért volna…

Közben – észre sem vettem – köd ereszkedett a szérűkre s az utca vályújába, és mire a faluvégre értem, a postáshoz, a köd már megvastagodott, s úgy látszott, mintha a csomai úton jönne a nyárfák között, amelyek kissé és némán északra hajoltak. Ezekután a levelet átadtam a postamester bácsinak, aki zsidó volt és Weisz Sándornak hívták, de ezzel nem törődött senki, sőt bizonyos előkelőséget kölcsönzött viselőjének. Ilyen előkelőség volt a faluban még Strancinger bácsi, aki tejcsarnokos volt és német, azaz sváb, és Skandera bácsi is, akire az öregek azt mondták, hogy “Törökhagyás” és mint szövőmester működött a faluban.

Weisz bácsi a postamesterség mellett még gazdálkodott is és apám volt a tanácsadója. Mire tehát összes, gazdaságunkban előforduló állattenyésztési kérdésére válaszoltam, már nem lehetett kilátni az ablakon, olyan vastagon folyt be a köd a faluvégen. Ilyen vastag ködöt azóta sem láttam! A posta utcai kis kapujánál messzebb látni nem lehetett, és amikor kiértem az utcára, majdnem nekidőltem a kerítésnek az ámulattól, és kicsit az ijedtségtől is, mert a néma ködből egy kis medve lépegetett elő, és csak később láttam meg az embert, akit – úgy látszott – hosszú, vékony láncon, a medve vezetett.

– Jó napot, fiúcska – mosolygott az ember – szép, nagy medve, mi?

Tánzolni is tudja… – és megsimogatta a medve fejét, mire az leült.

– Szabad te is simogat… – mondta a kissé cigányképű ember.

– Ursu nem harapsz… Teség, teség…

Úgy éreztem: ezt az ajánlatot nem lehet visszautasítani, tehát – ugrásra készen ugyan – de megsimogattam a kis medve fejét s ezzel kapcsolatban eszembe jutott az a kockacukor, amelyet a reggelinél vágtam zsebre egy óvatlan pillanatban.

– Szabad neki cukrot adni? – néztem a medve tulajdonosára.

– Ursu nagyon szeretsz cukor – mondta az ember, s a kis medve olyan hirtelen kapta ki kezemből a reggelinél zsebre vágott kockacukrot, hogy majdnem az ujjam is odakerült ragyogó fogai közé, utána pedig újra leült s arra gondoltam: ha kutya lett volna, talán a farkát is csóválná…

Szép medve, jó medve – mondta az ember – senkit nem harapsz és tánzolni is tudsz… szereti cukor és a Domnu főbíró nekem adott papírt, szabad táncoltatni…

Tehát a főbíró, azaz Trombitás bácsi is adott engedélyt és ezek után az Alszeg jobboldalán, mint hivatalos vezető ajánlottam be a medvét és gazdáját, figyelmeztetve az ismerős néniket és bácsikat, hogy a kenyérhez egy kis darab szalonna is illetékes…

– Nahát, ez a Pisti! – hallottam az egyik háznál, ahol Deres néni csak újabb figyelmeztetésemre adott a kenyér mellé egy kis darab szalonnát – ennél nagyobb lókötő nincs a faluban…

Ez egy kicsit rosszul esett és pár pillanatig gondolkodtam, megdobjam- e Deres néni kendermagos kakasát, de közben annyira beleszerettem a kis medvébe, hogy ez a haragos bosszúvágy azonnal kútba esett.

Közben a köd ritkulni kezdett, hogy amikor házunkhoz értünk és befordultunk a kapun, apám majdnem hanyatt esett, pedig amúgy nem volt valami nagyon olyan “hanyattesős” ember. A medve valódi tulajdonosa ugyanis még ködben volt…

– Hát te?

– Medve! – mondtam szerényen.

– Ezé a bácsié – tettem még hozzá, mintha feltételeztem volna apámról, hogy azt gondolhatná: a medvét a Kács alatt, vagy a Potyondy-malom mellett fogtam.

Apám elmosolyodott s ezzel rendben is lett minden.

– Kicsit táncolni is tud – tettem még hozzá, erősítve pozíciómat – … és ez a bácsi talán meg is alhatna az istállónkban… és szeretnék még kicsit velük maradni…

– Szamár! – mondta apám. – A lovak szétrúgnák az istállót… de majd gondolkodom. Harangszóra itthon légy és – nézett az emberre, aki foszlott kucsmáját a kezében tartotta – a barátod is kap ebédet.

Ezzel otthagyott bennünket. Szabadságos szép délelőtt lett ezután és szinte megfeledkeztem a karácsonyfáról, a várható ajándékokról, amelyeket az est hoz majd meg angyali segédlettel.

Ebédre, azaz harangszóra pontosan érkeztünk, bár nem tudtam, mit kezdek majd legújabb barátaimmal.

Hová tesszük őket? A konyhába? Vagy – reménykedtem – Ganzler bácsi szobájába? (Ganzler bácsi apám segédtanítója volt.) Majd kiderül.

Hát kiderült.

Apám az udvaron beszélgetett Bíró bácsival, de amikor megérkeztünk, az iskola felé mutatott.

– A hátsó tanterembe vidd barátaidat. Vittem be pokrócot, szalmát, Rozi be is fűtött. Ott meg is alhatnak. Ebédet, vacsorát kapnak… de, ha a bolhák megeszik őket, hát arról nem tehetek…

***

A medvetulajdonos bácsi neve Juon volt, ami – szerinte – magyarul Jánost jelent, de az összkomfortos iskolaszobának úgy megörült, hogy még talán a nevét is elfeledte. Amikor azonban a keresztet meglátta a falon, vidámsága egyszerre ellobbant. Komoly lett, mintha templomban lenne, térdet hajtott és keresztet vetett.

Én ezen – amikor otthagytam őket – nagyon elgondolkoztam. Az ebéd azonban kitűnő volt és gondolataimban már az esti karácsonyfagyertyák lobbantak fel, bár nem annyira, hogy az ajándékokat is látni lehetett volna.

Ezek után Juon bácsi délután már egyedül kéregetett a medvével és – bevallom – meg is feledkeztem róla, de eszembe jutott, amikor anyám estefelé azt mondta Margitnak: – Erre a szegény oláhra legyen gondod és azt a kis csomagot is add neki… ***

Aztán fellobbantak a karácsonyfa békés kis gyertyái és én elmerültem a karácsonyi öröm, szeretet és vidámság játékaiban. De amikor egészen este lett, megint eszembe jutott “az a szegény oláh” és kisurrantam, hogy megnézzem: mit csinál?

Beleskelődtem az ablakon és megláttam. A vacsora és minden a tanító bácsi asztalán érintetlenül. “Az a szegény oláh” pedig ott térdelt a feszület előtt meghajolva és mozdulatlanul, mintha semmi, de semmi más nem is lenne a világon…

Megdöbbentem, mintha valami végzetes és nehéz kérdés indult volna meg eszméletemben, amit csak később és már későn fogalmaztam meg magamban, hogy “imádkoztak-e és imádkoznak-e így szerte az országban büszke és nagyvérű, nemes és nagyszájú magyarok?”

(1969)