A ráti gyermekotthon-komplexum bemutatása

63

“Aki az ilyen kisgyermekek közül egyet is befogad az én nevemért, az engem fogad be” (Mk 9,37) 

Az Ungvári járásban lévő Ráton található a családi típusú gyermekotthon- komplexum, a Gondviselés Háza. Kitűzött célja a befogadott gyermekek keresztény szellemben történő nevelése, továbbá az árva és szüleik által elhagyott gyerekek életre, munkára nevelése. Az intézményt Majnek Antal püspök szorgalmazására 2003 őszén hozták létre, azonban az építési munkálatok csak 2004 őszén indulhattak meg, mivel ekkorra sikerült minden engedélyt beszerezni. A püspök atya Bíró Árpádot bízta meg a program koordinálásával, azóta pedig egész családja bekapcsolódott az ügyintézésbe, a pályázatok megírásába és a munkálatok felügyelésébe. A tervezett központi ellátó ház és a négy lakóházból három teljes egészében elkészült. Két háznak már vannak lakói, a harmadik házat december 11-én nyitották meg ünnepélyes keretek között, ahová végre beköltözhet a harmadik házaspár is a nevelésbe vett gyermekekkel.

Biró Mária (Biró Árpád felesége, az intézmény vezetője): Először fiú gyermekotthonnak indult az intézmény, de amire az első ház felépült, addigra az ukrán törvények lehetővé tették, hogy családtípusú gyermekotthon legyen az intézmény, így elkezdtünk nevelőszülőket keresni. Ennek jobban örültünk, mintha csak fiú gyermekotthon lett volna az intézmény. Hisz ha az állami intézményből családba kerülnek a gyerekek, arra is figyelnek, hogy a testvéreket ne szakítsák el egymástól. Az állami intézményeken belül erre nem figyelnek – ha egy gyerek elért egy bizonyos életkort, átvihetik egy másik gyereknevelő intézetbe.

Egy fillérünk sem volt, amikor megálmodtuk a gyermekotthont. Az engedélyek beszerzésének hosszadalmas folyamata közben a püspök atya azzal biztatott minket, hogy mire elkezdődhetnek a munkálatok, támogatók is akadnak. Így is lett. Gondviselés Házának hívják az épületet, amelynek területén a gyermekotthon van, s a Gondviselést naponta érezzük is. Az épületek nagyrészt külföldi támogatásokból épültek. A falubeliek közül is sokan segédkeztek az építkezések során, különösen a ráti egyházközség hívei. Rengeteg jó embert ismertünk meg a világban, akik ismeretlenül, önzetlenül segítették munkánkat, hogy az árva gyerekek sorsa jobb legyen. A negyedik ház felépítése mellett tervben van egy rehabilitációs központ létrehozása is az intézmény területén, amely majd az itt lakó gyerekeket látja el szükség szerint, továbbá Ungvárról és környékéről is jöhetnek majd gyerekek kezelésre. Sok gyermekotthonban probléma, hogy a már felnőtt korú gyerekekkel nem tudnak mit kezdeni, el kell hagyniuk az intézményt, és nem mindig találnak új otthonra. Mi erre is gondoltunk, ezért, hogy ha az itt nevelt gyerekek felnőtt korúakká válnak, nem kell rögtön itt hagyniuk a gyermekotthont. A központi ellátó háznak vannak vendégszobái is, ahol még egy bizonyos ideig maradhatnak majd. Van egy asztalosműhelyünk is, ahol fiúk számára tudunk munkát adni. Azonban feltételezzük, hogy mivel a gyerekek családi típusú gyermekotthonban nevelkednek, a nevelőszülők zeneiskolába, tánciskolába, hittanórára járatják őket, jobban szocializálódnak, mint az állami intézetekben élő társaik. Így sokkal könnyebben felismerhetik talentumaikat, szakmát tanulnak, majd előbb-utóbb kenyérkeresőkké válnak és családot alapítanak.

Verbócki Beáta (a harmadik ház leendő nevelőszülője): Itt élünk Ráton a férjemmel. Két gyermekünk van – egy 18 éves lányunk, Denisza, és egy 12 éves fiunk, Ervin. Én a helyi általános iskolában vagyok alsó tagozatos tanító. Mindig is gyerekekkel foglalkoztam, gyerekek vettek körül. Talán innen a vágy, a meghívás az árva gyermekek nevelésére, így talán többet tehetek a gyerekekért, mintha csak tanárként tanítanám őket. A férjem is nagyon szereti a gyerekeket, így közös döntésünk volt az árva gyerekek nevelésbe vétele. Ahhoz, hogy hivatalosan is nevelőszülők lehessünk, egészségügyi vizsgálaton kellett túlesnünk és egy előkészítő kurzust kellett elvégeznünk férjemmel.

Biró Mária: Bár állami részről, hivatalból kapnánk nevelőszülőket, jobbnak látjuk, hogy a szülőket mi válasszuk ki és kérjük fel. Fontos ugyanis, hogy jól ismerjük a szülőket, hogy keresztény szellemben tudják nevelni a befogadott gyerekeket. Az első két házaspár jól neveli a gyerekeket, úgy látjuk, jó választás volt őket felkérni. Az itt lakó szülők és hozzátartozóik egyfajta közösséget is alkotnak egymással, béke és egyetértés van közöttük.

Juhász Szilvia (a második ház nevelőszülője): Nekünk is két gyermekünk van férjemmel, Árpáddal. Amikor a döntést hoztuk, hogy vállalkozunk erre a feladatra, a fiam, Róbert még gimnazista volt, az ő véleményét is megkérdeztük. Azt mondta, mindenben segíteni fog, amiben tud, egy percig sem volt ellene. A kislányunk, Bernadett akkor volt 7 éves, ő is nagyon várta a “kistestvérek” érkezését. A döntésünket nagyban befolyásolta Molnár Miklós atya, volt ráti plébános akkori kérése: számítok a ti segítségetekre, ha létrejön a gyermekotthon. Akkor még nem értettem, mire kér, mivel még nem volt kész az intézmény. Azt gondoltam, ez még egy távoli terv.

Amikor azonban az első házaspár beköltözött a nevelésbe vett gyermekekkel, akkor láttam, milyen szépen, fegyelmezetten jönnek együtt a templomba, nem voltak csintalanabbak, fegyelmezetlenebbek, mint az átlag, családban élő gyermekek. Csodálkoztam, hogy ez lehetséges, hogy ezt meg lehet valósítani. Amikor minket is felkértek, több hónapig gondolkodtunk rajta, amíg megszületett a döntésünk, és most is úgy látjuk, hogy nem bántuk meg. Sokat beszélgettünk az első család szüleivel, próbáltuk megtudni tőlük, hogy mire kell majd odafigyelnünk, de így utólag úgy látom, igazán csak akkor érti meg az ember, hogy milyen feladat is ez, amikor már “élesben” csinálja. Jelenleg nyolc gyermeket nevelünk a saját gyermekeinken kívül, négy kisfiút és négy kislányt. A legidősebb 14 éves, a legfiatalabb pedig három.

Úgy érzem, a gyerekek elfogadtak minket. Anyukának, apukának szólítanak bennünket. Ők is megváltoztak, mióta együtt vagyunk. Nyugodtabbak lettek, jobban tudnak vigyázni a dolgaikra, megbecsülik azokat. Nagyon sok szeretetet kapunk tőlük. Van, hogy naponta néhányszor is odajönnek, megölelnek, és elmondják, mennyire szeretnek bennünket. Fontos nekik, hogy ezt elmondhassák. A nevelt gyerekeink és a saját gyerekeink kölcsönösen teljesen elfogadták egymást. Nem tapasztalok féltékenységet közöttük. Mivel keresztény szellemben neveljük őket, tudják, mikor közeledik egy-egy nagyobb egyházi ünnep, készülnek is rá. Most épp nagyon várják a Jézuska születését, számolgatják az égő gyertyákat az adventi koszorún. Adventben minden este együtt imádkozzuk velük a rózsafüzért.

Lelekács Georgina (az első ház nevelőszülője): Amikor felkértek férjemet, Ferencet és engem a nevelőszülői feladatra, háromhónapos házasok voltunk. Nem tudtuk, mibe vágunk bele, viszont nem is csalódtunk utólag. Nem volt bennünk izgalom vagy félelem, inkább kíváncsian vártuk, hogy milyen lesz. Először két kisfiút kaptunk, majd később a többi öt gyereket.

Amikor már nálunk voltak a gyerekek, akkor láttuk, hogy mi az, ami nehézség, mire kell jobban figyelni. Ilyen volt például, amikor egy-egy gyerek beteg volt. Úgy képzeltem, hogy beadom neki a gyógyszert este, miután lefekszik, ő pedig alszik, néhány nap múlva pedig meggyógyul. Persze kiderült, hogy éjjel nem aludt, mellette kellett ülni, hányingere is volt, később, hajnali egykor játszani szeretett volna, és még sorolhatnám.

Idén januárban született a saját kislányunk – Antónia. Az ő érkezése hozta azt a változást, hogy a többi gyerekünk sokkal csendesebb lett. Gyakran szóltunk nekik, hogy a baba alszik, nem szabad zaj csapni, így ezt már lassan megszokták.

A gyerekek születésnapjait, névnapjait mindig megünnepeljük a központi ellátó ház nagytermében. Nagy élmény számukra, amikor csak ők vannak a központban, ők kapnak ajándékot, köszöntést a többi gyerektől, a keresztszüleiktől – mert minden gyereknek vannak keresztszülei is, akik látogatják őket az otthonban. Erre az ünnepségre általában meghívják az iskolatársaikat is. Sok gyerek, amikor idekerült, nem is tudta, hogy létezik születésnap és névnap, mint ünnep.

Bunda Szabolcs