A sárga bicikli. Amikor Isten azt mondja: nem

39

Andrisnak egyetlen vágya volt: egy bicikli. Egy sárga bicikli, a tartozékaival együtt, olyan, amilyet a város valamelyik kirakatában látott. Nem tudta többé kiverni a fejéből. Mindenütt a sárga biciklit látta: reggeli közben, az iskolában, még álmában is.

Andris szüleinek azonban még nagyon sok minden másra kellett a pénz, és a kiadások napról napra nőttek. Hiába dolgoztak keményen, már biztos volt, hogy nem tudják megvenni azt a biciklit, amelyről kisfiuk álmodozott.

Andris ismerte szülei gondjait, ezért közvetlenül Istentől kérte a biciklit, karácsonyra. Esténként a következő mondattal toldotta meg az imáját: „Istenem, tudod, a sárga bicikli! Ne feledkezz meg róla! Ámen.”

Szülei minden este hallották, ahogy Andris a bicikliért imádkozik, és szomorúak voltak, mert tudták, hogy nagyot fog csalódni.

Eljött karácsony napja, és el is múlt – sárga bicikli nélkül. Este Andris, ahogy szokott, letérdelt az ágya mellé imádkozni.

– Andris – tette a vállára a kezét édesapja –, ugye nem neheztelsz Istenre, amiért nem válaszolt az imádságodra?

Andris a szüleire nézett:

– Miért neheztelnék? Hiszen Isten válaszolt az imáimra. Azt mondta: „Nem!”

***

Amikor először olvastam ezt a történetet, szíven ütött az utolsó mondatban található bölcsesség. Azt mondhatnánk: mekkora hit és mekkora bizalom volt ebben a gyermekben, aki ennyire meg volt győződve arról, hogy Isten minden válasza szeretetből fakad, és ha nem kap meg valamit, amire annyira vágyott, akkor az nem azt jelenti, hogy Isten nem hallgatta meg őt és nem válaszolt neki. Ő válaszolt neki: azt, hogy „nem”, Ő tudja, hogy miért, de az ok mindenképpen az Ő végtelen szeretetében keresendő.

De valóban „olyan nagy” ennek a kisfiúnak a hite és bizalma? Nem inkább akkora, amekkora mindegyikünknek kellene, hogy legyen? Ha a valóban létező Istenben hiszünk, akkor tudnunk kellene, hogy Ő valóban ilyen, és mindig így kellene fogadnunk döntéseit, akár igent mond, akár nemet. Csak a magunk alkotta bálvány-isteneink olyanok, akik merő szeszélyből nem hallgatnak meg minket – aki ilyen Istenben (vagy inkább istenben) hisz, az mondja azt: „nem hallgatott meg az Isten, hiába kértem”, „biztosan nem szeret engem az Isten, nem is vagyok fontos neki, azért nem válaszolt”.

Isten – az igazi – nem ilyen. Ha emberként való születésére, szegénységben eltöltött életére és keserves kereszthalálára gondolunk, melyet MINDANNYIUNKÉRT vállalt, akkor tudnunk kell, hogy mindannyian egyenként fontosak vagyunk Neki, s minden kis gondunk, vágyunk is fontos számára. Odafigyel ránk és válaszol – vagy igent, vagy nemet –, s ha esetleg hallgat, azt azért teszi, amiért esetenként a jó szülő is: hogy magunktól értsük meg, amit most még nem értünk. De nem hagy minket magunkra soha. Inkább az a kérdés: elég figyelmesek vagyunk-e, hogy meghalljuk válaszát, vagy hogy hallgatásában észrevegyük irántunk való türelmét?
Jó, ha mindezt átgondoljuk, s tudatosítjuk magunkban. Mert amikor éppen benne vagyunk egy érthetetlen és fájdalmas helyzetben, egy nagy veszteség közepén, akkor érzelmeink fognak uralkodni rajtunk, s nem leszünk képesek józan fejjel átgondolni ezeket. Jó, ha addigra már tudjuk, hogyan fogadjuk a nemleges választ, a veszteséget, s akár érzelmeink ellenére is higgyük, tudjuk, hogy ez így van.

S ha eddig eljutottunk, ez még mindig csak az első lépés. Mert Isten nem azért van a világon, hogy a mi kéréseinket teljesítse vagy ne teljesítse – mi vagyunk azért a világon, hogy az Ő terveit megvalósítsuk. Mindannyian kaptunk tőle hivatást, küldetést; részt adott nekünk a világ megváltásában, s ezt meg kell keresnünk és meg kell valósítanunk életünkben. Nem elég, hogy éljük a mindennapi életünket: úgy kell élnünk, hogy mások üdvösségét elősegítsük – hiszen a világon a legfontosabb az üdvösség, a sajátunk és a másik emberé. Az üdvösségért semmi nem drága, hiszen nem mindegy, hogy az örökkévalóságot Isten társaságában, boldogan kiteljesedve fogjuk-e tölteni, vagy mindörökre meg leszünk fosztva ettől.

Istentől kapott feladatunk megvalósításához nem feltétlenül kell valami plusz dolgot vállalnunk, bár érdemes elgondolkodnunk, belefér-e időnkbe-energiánkba, hogy bekapcsolódjunk valamilyen kezdeményezésbe, amivel másokon valamilyen módon segíthetünk; de otthon is segíthetünk egymásnak, pl. átvállaljuk a fáradtabb családtagtól feladatait (kiviszem a másik helyett a szemetet, elmosogatok helyette, elmegyek a boltba egy hiányzó dologért, segítek a házi feladatban, amiben a gyermekem/testvérem elakadt stb.). De ha „csak” az otthoni feladatokra jut időnk, azt is tegyük úgy, ahogy Pál apostol kérte: „akár esztek, akár isztok vagy bármi mást tesztek, tegyetek mindent Isten dicsőségére” (1Kor 10,31). S akkor máris az Isten követségében járunk, élünk. Aki pedig már semmilyen munkára nem képes idős kora vagy betegsége miatt, attól még élhet szeretetet sugározva, s fontos feladata, hogy másokért imádkozzon és imádkozzon. Biztos vagyok benne, hogy sokunk életét, munkáját támogatja egy-egy imádkozó ember, akikkel talán nem is tudunk egymásról.

Ezért, bár fontos a kérő ima, hiszen maga Jézus adta nekünk, az is fontos, hogy megköszönjük Istennek adományait, hogy dicsőítsük nagyságát, s hogy bocsánatot kérjünk Tőle a neki nem igazán kedves vagy bűnös tetteinkért, gondolatainkért, mulasztásainkért. Mert Ő az Isten, aki a világot teremtette, átlátja és igazgatja, s minket akar felhasználni a magunk és mások üdvösségének elősegítésére, nem pedig fordítva: nem mi vagyunk a saját életünk istenei, amiben Neki az a feladata, hogy kéréseinket, vágyainkat teljesítse.

Legyünk hálásak válaszaiért, szeretete megnyilvánulásaiért, de – elismerve, hogy Ő az Isten, életünk szerető Ura – engedjük el a „sárga biciklit”, s – különösen most, nagyböjtben – elsősorban ezzel a kérdéssel álljunk eléje: „Mit akarsz, Uram, hogy cselekedjek?”

Pápai Zsuzsanna