„A szegényeknek pedig hirdetik az Örömhírt”

57
Marti2

Gondolom, Jézus korában sem volt könnyebb sorsuk a szegényeknek, mint manapság nálunk, Kárpátalján. Talán már akkor is voltak, akik megkérdezték: „Mégis, minek lehet örülni ebben a nyomorúságban?” Jézus mégis éppen a szegényeknek beszél legtöbbet az örömről, sőt, egyenesen ezt tekinti küldetésének! „Az Úr elküldött engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek.” (Lk 4,18)

Szegénység persze sokféle létezik. Erre éppen a gazdag Nyugat szegénysége a jó példa, ahol a kóros szomorúság, a depresszió már népbetegségnek számít. A gazdagabb országok sok lelki nyomorúsága rámutat arra, hogy hit nélkül, cél nélkül a legszegényebb az ember. Ugyanakkor annyi sok, örvendező lelkű szent vagy szentéletű ember példáján láthatjuk, hogy igaz az evangélium, és „nem a vagyonban való bővelkedéstől függ az ember élete”. (Lk 12,15) Hozzátehetjük: nem is a külső körülményektől, még csak nem is az egészségtől.

A börtönben, betegen sínylődő Pál apostolból vajon honnan szakadhatott fel az öröm, minden körülmények ellenére: „Örüljetek mindig az Úrban, újra csak azt mondom, örüljetek!” (Fil 4,4)? A római levélben meg is találjuk Pál örömének az okát: ő Krisztus szeretetét akkora kincsnek tartja, hogy ehhez képest minden jelentéktelenné válik számára. „Ki szakíthat el bennünket Krisztus szeretetétől? Nyomor vagy szükség? Üldöztetés vagy éhínség, ruhátlanság, életveszély vagy kard?” (Róm 8,35)

Jézus is úgy beszél a Vele való együttlétről (egyben utalva már az örök életünkre is), hogy „a Ti örömötöket el nem veheti tőletek senki”… (Jn 16,22)
Aki egyszer megismerte Isten szeretetét, annak a hangulata változhat ugyan, sírhat is, de a legbelül élő öröm és béke megmarad benne, mint szikla-alap. Átélheti ő is a gyász, a veszteség fájdalmát, de nem veszíti el a reményt. Úgy lesz a dologgal, mint Ábrahám, aki „a reménytelenség ellenére is reménykedve hitt.” (Róm 4,18)

A napokban ünneplik az érdi cisztercita nővérek az apátnőjük kinevezésének 70. (!) évfordulóját. Világviszonylatban is egyedülálló már az is, hogy valaki ennyi ideig áll egy közösség élén. Mikor találkoztam Gemma apátnővel, rá kellett kérdeznem, hogy nem értek-e félre valamit: biztosan ez a dinamikus mozgású, meglehetősen fiatalos kinézetű, mosolygó nővér-e az apátnő. A kommunizmus nehéz éveit, ÁVÓ-s kihallgatásokat, szétszóratást, elnyomatást és anyagi gondokat, betegségeket átélve még most is sugárzik belőle a Krisztushoz tartozás öröme.

Vagy – hogy ne menjünk messze a saját házunk tájától – mindig nagy élmény találkoznom egyik munkatársunkkal, aki hosszú évek óta küzd a súlyos betegséggel, de a kezelések szüneteiben nem szűnik meg felelősségteljes munkáját végezni – és közben mindenki számára van egy mosolya. Látszik rajta, kire építette a reményét.

Karácsonykor azt ünnepeljük, hogy az Isten emberré lett. Többé már nem „fentről”, a kényelmes mennyei magasságokból nézi a mi életünk alakulását, hanem egy lett közülünk. Sőt, a barátainak mond minket (Jn 15,15), és ráadásul megígérte, hogy velünk marad mindennap (Mt 28,20) és meghallgatja a kéréseinket. (Lk 11,9; Jn 15,7)

Az az érzésem, hogy nem használjuk eléggé Krisztus ígéreteit. Mintha nem hinnénk el igazából, amit mond. Talán az is előfordul, hogy félünk a „nem annyira vallásos ügyeinkben” is hozzá fordulni. Pedig a lelki dolgok mellett lehet, miért is ne lehetne kérni Isten áldását az anyagi ügyeinkre, a házunkra, a munkahelyi dolgainkra vagy akár a kerti veteményekre is. „Eddig nem kértetek semmit a nevemben. Kérjetek és kaptok, hogy örömötök teljes legyen.”

Éppen karácsonykor szembesülünk azzal a megdöbbentő valósággal, hogy a szent Isten, aki által az egész világ lett, része lesz, sőt aláveti magát ennek a legkevésbé sem szent világnak. Engedi, hogy már az édesanyja pocakjában elutasítsák az emberek, engedi, hogy pásztorok piszkos kezei érintsék, engedi a hideg és a rossz körülmények megpróbáltatásait, sőt, ha belegondolunk, megengedi egy időre istensége tudatának az elveszítését is!

Nincs tehát olyan területe az életünknek, ami a mi Urunknak túl „evilági” lenne, amivel kapcsolatban ne fordulhatnánk Hozzá, a legjobb barátunkhoz.

Sőt, Ő akkor sem hagy el minket, ha valami butaságot csinálunk, ha hibázunk, sőt, bűnt követünk el. Mindez „belefér” a kapcsolatunkba – az Ő szeretete feltétel nélküli. Bár szenved az én bűneimtől – mégsem vonja vissza a barátságát. Ez az elfogadottság és szeretettség pedig már elég ok arra, hogy saját anyagi vagy más szegénységem nehézségei között is tudjak örülni az én Megváltóm születésének.

Emmánuel – velünk az Isten!

Popovicsné Palojtay Márta