A szeretet keresztútján

83

Rettenetesen szorongtam. A táj zord szépsége félelmetes erővel hatott rám, vagy talán inkább az a tudat, hogy a Vulsániban levő gyermekotthonba megyünk. Nem tudom, láttátok-e a tévében a riportot arról a helyről, de ha nem is, szerintem el tudjátok képzelni, milyen egy szellemi és testi fogyatékos gyermekek részére létesített árvaház. Azt hittem, földi pokol.
Antal atyával, Kárpátalja római katolikus püspökével és a többi hittanossal karácsony előtt megbeszéltük, hogy elmegyünk Vulsániba. Akkor hallani sem akartam arról, hogy én is elmenjek. Talán féltem attól, hogy szörnyethalok az undortól. Mégis elmentem. Nem tudom, mások miért, én talán kíváncsiságból, vagy azért, hogy szeretetből vizsgázzak: megtanultam-e önzetlenül szeretni másokat, úgy igazán. De inkább egy teljesen megmagyarázhatatlan érzéstől vezetve. Utaztam a mikrobuszon, próbáltam nem gondolkodni. A kíváncsiság erősebb volt a félelemnél.
A zöld vaskapu mögött egy egészen más világ volt. A környező hegyek közé inkább mesebeli kastély illett volna, de biztosan nem az, ami ott volt. Amikor kiszálltunk, először furcsa szag ütötte meg az orrom. Teljesen libabőrös lettem. Aztán bementünk az egyik épületbe. Vicceket meséltünk, hogy mosolyogni tudjunk. Az első emeleten egy kis szobában a fapadokon sok gyermek ült. A hangulat teljesen furcsa volt számomra. Ott álltunk és énekeltünk. A kicsik ide-oda mozogtak a székeken, kiabáltak. Egyesek önmagukba roskadtak. Nem tudom elmondani, mi történt velünk. Amikor a püspök odament az egyik gyerekhez, mi is nekibátorodtunk; odamentünk hozzájuk, cukorkákat adtunk a kezükbe. Néztünk rájuk, mosolyogtunk, és közben valami olyasmit éreztünk, amit nem lehetett és nem is lehet megérteni vagy megmagyarázni, de elmesélni sem. A fekvő kisgyerekek a második emeleten örömmel hallgatták az énekeket, nem tudták, miről éneklünk, talán mi sem, csak mosolyogtunk, csak fogtuk a kezüket. Az első érintésre összerázkódtak, aztán csak néztek ránk. A legkisebbek után az idősebbek tartottak előadást a nagyteremben, egy másik épületben. Ott hideg volt. Ok énekeltek, rövid verseket mondtak. Táncoltak… Mi is velük. A végén egészen „összebarátkoztunk”. Örültünk velük együtt. Akkor értettem meg, milyen értéktelenek a szavak, amiket használunk. Azt a furcsa kapcsolatot, ami köztünk létrejött, nem lehet szavakba önteni. Mint ahogyan minden igazán fontosat sem. Nem lehet elmondani, csak érezni. Aki ott járt, érti. Ezért van az is, hogy bár nem beszélgettem a két francia gyógypedagógussal, akik ott dolgoztak, mégis, ahogy egymásra néztünk ott a félhomályban, megértettük, mi is történik itt napról-napra. Nem könnyű ott két fiatal lánynak. Én csak egy fél óráig voltam ott, és nem tudom elfelejteni, ők pedig hónapokat töltöttek ezen a helyen.
A gyerekek most, karácsonykor tiszták voltak, nem féltünk hozzájuk nyúlni; ruha volt rajtuk, az ágynemű is tiszta volt, meleg volt, még a lámpák is világítottak. A gyermekek nem voltak kikötve – mint régen – az ágyhoz, mint az állatok. És ez hatalmas javulás, eredmény. A film ijesztőbb volt, mint a jelenlegi kép. A rengeteg segélynek és a sajtókampánynak meglett az eredménye.
Hogy miért mondom el ezt nektek? Elsősorban azért, mert vannak dolgok, amiket meg kell másokkal osztani. Meg azért, hogy szavakba öntsem azt, amire nincsenek szavak. Azért, mert az, hogy egészségesek vagytok, hogy tudtok örülni, hogy van családotok, hogy van életetek, nem egyértelmű. Ez egy kis csoda, amiről beszélni kell, bár hétköznapi beszédtéma.
Amikor a mikrobusz felé mentem, először kezet akartam mosni. Azt hittem, lemoshatom vízzel azt, amit Isten az agyamba vésett. A szavak túl felszínesek ahhoz, hogy akkora hatással legyenek bárkire is. Ez egy olyan emlék, amelyet nem tudok elfelejteni. Remélem, nem felejtem el, kinek tartozom mindenemért.

 

Pohareczky Krisztina, Munkács