A színeváltozás evangéliuma nagyböjtben?

50

Most Pázmány Pétert „hallgassuk”, aki még régebben, a 16-17. században élt, s akinek szintén nagy szerepe volt magyarságunk történetében. Az Istent szeretők gondolatai túlélik az évszázadokat – ezt tapasztalhatjuk meg alább az egykori esztergomi érsek szavaiban.

Tudjátok-e, keresztények, miért olvassa a mai napon az anyaszentegyház Krisztus dicsőséges színeváltozását?

Azt ítélem fő okának, hogy Krisztus az ő példájával biztasson és bátorítson minket, hogy szívesen viseljük a böjtök sanyarúságát és az ördög bajvívását. Mert az ő példájával adja elénk, hogyan végződik a böjtölés és az ördöggel való harcolás. Krisztus szent Teste éhezett a böjtölésben: de lásd, milyen fényességgel dicsőíttetik meg a Test, mely Istenért szenvedett; milyen nagy dicsőségre, milyen felséges méltóságra emeltetik Krisztus a sátánnal való harc után: nemcsak arca lett oly világos, mint a nap, de ruhájára is átterjedt a dicsőség fényessége.

Ezt kell nekünk is szenvedéseink között remélnünk. Ha Krisztussal böjtölünk, ha vele együtt tusakodunk az ördöggel: a mi testünk alázatossága Krisztus Testének fényességébe öltözik.

Méltán csodálkozhatunk, hogy a mi Urunk szent Teste fogantatásának idejétől fogva nem fénylett úgy mindenkor, mint a nap. Mert a Szentháromságnak Második Személye, az Ige, nem egyéb, mint az isteni dicsőségnek fényessége, az örök világosság fehérsége, a Mindenhatónak valóságos tisztasága.

Meg kell gondolnunk, hogy a lélek boldogsága a testet, mellyel egybefoglaltatik, dicsőségessé teszi: úgy, hogy a feltámadás után az igazak teste oly fényes lesz, mint a nap, vagy a felső égben szikrázó és ragyogó csillagok.

Keresztények, mielőtt továbbmegyünk, gondoljátok meg, milyen nagy szeretetet mutatott felénk Krisztus, mikor szent Testét megfosztotta dicsőségétől, hogy szenvedhessen érettünk. Vajon nem méltó-e, hogy mi az undok bűnöket, a mi testi kívánságainkat elhagyjuk azért, aki érettünk ily nagy dicsőségtől fosztotta meg szent Testét? Az apostolok holmi aprólék culákat (holmikat, batyukat – a szerk.) hagytak el Krisztus kedvéért: azt annyira megbecsülte Üdvözítőnk, hogy százannyit ígért nekik érette és örök boldogságot. Mennyire meg kell tehát becsülnünk, hogy a mi Urunk miérettünk elhagyta saját Testének boldogságát! Ez olyan gyönyörűséges, olyan felséges jó, hogy ha a világnak minden javait és örömeit egybehordanák is, semmik volnának ahhoz képest. Jaj nekünk, ha mi az ő kedvéért a világ árnyékát és csalogató édesgetését el nem hagyjuk. Jaj nekünk, ha ezt a nagy kegyelmet hálaadással nem fogadjuk.

Krisztus Urunk azt akarta, sőt parancsolta, hogy alázatosságot tanuljunk tőle. Ezért életének minden mozzanatát alázatossággal ékesítette. Mikor a világra jött, sereg angyalokkal, mennydörgések és villámlások között jöhetett volna, mint a Sínai hegyre; királyi palotában születhetett, bársony pólyába takarhatták volna, ha kedve tartotta volna; felserdült ifjúságában mélységes tudományát tanításával mutogathatta volna; királyok és császárok kedvében forgódhatott volna – de nem tette.

Harmincesztendős koráig csak titkon volt, az egy asztal-gyártó munkától nem vonta meg magát; mely miatt a zsidók őt asztalosnak, asztalos fiának nevezték. Az első dolog azért, melyre Krisztus mindeneket tanított színeváltozásában, az alázatosság. Mert nem akarta dicsőségét és felmagasztalását, hanem, amint Szent Márk írja, magas hegyen; külön és távol a sokaságtól; három apostolát vitte magával, és csak azok előtt változott el színében.

Keresztények, a bűnök által mindnyájunk színe megváltozik: mert az Isten képét, a mi lelkünket barmokhoz hasonlóvá tesszük, mikor vétkezünk. És, noha nem oly látható módon viseljük a barom képet és erkölcsöt, mint Nabuchodonozor: de belül baromhoz hasonlít, aki bűnbe esik; és ez az ördögi színeváltozás. A mi Urunk dicsőséges színeváltozása pedig arra való, hogy annak hasonlatosságára és fényességére vá1toztassuk lelkünket.

Pázmány Péter Predikácziók c. könyvének első kötetéből