Aratásunk

41

Nyár van, és ilyenkor az ember örvendezve látja, ahogy lassan beérik az elvetett mag, megterem a jó munka gyümölcse. Az Egyházban is a gyümölcsérés ideje ez: hosszú évek imádságának, nevelésének termése a diakónus- és papszentelés; a szentségi házasságok pedig, melyek többnyire szintén ebben az évszakban köttetnek, a szeretet gyümölcseit és egyben az új magvetés reményét is magukban rejtik.

Lelki életünk alakulása nem az évszakokhoz kötődik – folyton vetünk és folyton aratunk. Kapcsolatainkban állandóan ültetjük a jó és a rossz magvakat egy-egy szavunkkal, arckifejezésünkkel, tekintetünkkel és hallgatásainkkal. Ezek a szívekben elvetett magok pedig meghozzák a maguk termését, a tízszerest, a hússzorost és a százszorost. A szeretet szeretetet szül, a gyűlölet gyűlöletet. A gyűlölet konkolya terjeszkedésének pedig csak a szeretetvetés növekedése szabhat gátat.

Sokszor érezzük úgy csalódottan, hogy hiába szeretünk, nincs eredménye. Nem nő ki a vetésünk, kiszárad vagy elnyomja a konkoly. Meg kell tanulnunk újra és újra vetni, anélkül, hogy elveszítenénk a bizalmunkat, a hitünket, mint a földműves, aki, ha a rossz idő elpusztítja a növénykét, nem adja fel, hanem ismét elülteti a magot. Azonban, miközben újra nekifogunk a vetésnek, vizsgáljuk azért meg a magokat is. Tiszták és épek? Őszinte szándékkal, a másik javára akarok szeretni? Nem azért nem nőtt-e meg a vetésem, mert túl sok sebet hordozott már a föld – embertársam szíve? Vagy nem azért nem kelt-e ki a mag, mert nem a megfelelő magot használtam a megfelelő földhöz? Talán úgy próbáltam szeretni embertársamat, ahogy az nekem jó, az én elképzelésem szerint – ő pedig valami másra vágyott? Egyáltalán, tudok-e jó magokat vetni keserűséggel a szívemben? Ha nem bocsátottam meg teljesen – ha nem szántottam föl mélyen a szívemet és nem boronáltam el a múlt sérelmeit – tudom- e félelem nélkül szeretni azt, aki megbántott?

Siralmas lenne a helyzetünk, ha csak saját magjaink állnának rendelkezésünkre. Krisztus azonban, aki a vizet borrá változtatta, a mi gyenge, rossz magjainkat is kicseréli új, életerős magokra, feltéve, ha a régi magokat hajlandóak vagyunk Neki odaadni – azaz, ha engedjük, hogy meghaljon bennünk a régi ember, és megszülethessen az új, amikor már nem is mi élünk, hanem Krisztus él bennünk.

Gyümölcsöt csak belőle táplálkozva, Őbenne maradva hozhatunk. Őbenne, aki szelíd és alázatos szívű. Az az ember hoz gyümölcsöt, aki Őt követi. Aki nem magáról beszél, hanem meghallgat másokat. Aki nem megtorolni akarja a sértést, hanem megbocsátani. Aki embertársában nem a rosszat, hanem a jót igyekszik észrevenni, és meglátja a másikban azt, akivé válhat. Akinek nem az a fontos, hogy mit gondolnak róla az emberek, hanem az, hogy hogyan áll meg Isten előtt. Aki nem a saját igazságát akarja győzelemre vinni, hanem Krisztus Lelkét, aki az Igazság…

Mi vagyunk Krisztus tanúi. Ma már nem a politikai hatalom vagy a média eszközein át, hanem rajtunk keresztül ismerhetik meg Istent az emberek. Ugyanúgy, mint az őskeresztényeknek, nekünk is az egyetlen lehetőségünk, hogy tanúságot tegyünk Krisztusról az, hogy szeretettel vagyunk egymás iránt. Csak a szeretet gyümölcsei vonzzák a kétkedőket, a hitetleneket az Egyházba. Az egyház pedig mi vagyunk. Itt az ideje, hogy termőkké váljunk.

Popovicsné Palojtay Márta