Az öröm útja. Elmélkedések az egyes állomásokhoz

Az egyes állomások elején:
Imádunk Téged, Krisztus, és áldunk Téged,
mert feltámadásod által megváltottad a világot!

I. állomás: Jézus föltámad halottaiból
Kora hajnalban az asszonyok fogták a gondosan előkészített illatszereket és útra keltek. Pénteken már nem volt idejük arra, hogy a holttestet a kor szokása szerint megkenjék. Szívük tele volt szomorúsággal. Elveszítették a tanítót, a Mestert, aki annyi szeretettel fordult feléjük. Pedig amikor egy hete bevonult Jeruzsálembe, még minden olyan reményteljesnek tűnt.

A hatalmas kő, amivel a sírt lezárták, nem volt a helyén. Pedig az úton még tanakodtak is, hogy ki fogja elhengeríteni. A sír üres volt. Hol lehet a test? – néztek körül, és akkor két férfit láttak. Ragyogott a ruhájuk, és így szóltak hozzájuk: „Miért keresitek az élőt a halottak között? Nincs itt, feltámadt. Emlékezzetek vissza, mit mondott nektek, amikor még Galileában járt: Az Emberfiának – mondta – a bűnösök kezébe kell kerülnie, fölfeszítik, de harmadnap feltámad.”

II . állomás: A tanítványok látják az üres sírban hagyott lepleket
Mária Magdolna a hét első napján, még sötétben ment ki ahhoz a sziklabarlanghoz, ahová Jézust temették. Ő vitt hírt a látottakról. „Elvitték az Urat a sírból, s nem tudni, hova tették.” Péter és János együtt indultak, hogy megbizonyosodjanak arról, amit az asszony mondott. Mindketten futottak. Nem volt ebben a futásban versengés, csak belső türelmetlenségük sürgetése. János ért oda elsőnek. Éppen csak benézett a sírba. Látta a gyolcsot, de nem lépett be. Nem sokkal később Péter is odaért. Ő belépett a temetés helyére, és alaposan körülnézett. Most már János is követte. „Látta és hitt” – írja róla a Szentírás.

III. állomás: A feltámadt Jézus megjelenik Mária Magdolnának
Mária Magdolna a sír előtt áll és sír kétségbeesésében. Valaki elvihette az Urat. De ki? Miért? És hová tette? Egyszer csak a sírboltban két fehér ruhás angyalt lát. „Asszony, miért sírsz?” – kérdezik.
Mária olyan természetességgel válaszol, mintha nem is érzékelné, hogy angyalokkal társalog, s már fordul is hátra, nem múló nyugtalansággal. Ekkor meglát valakit, aki megszólítja, és ugyanazt kérdezi: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” Magdolna azt hiszi, a kertész az, tőle szeretné hát visszakapni a holttestet, hogy magával vihesse. De a hajnali párába burkolózó alak nem a sírok gondnoka, hanem Jézus, aki nevén szólítja Máriát. Ez az egyetlen kiejtett szó elég ahhoz, hogy az asszony felismerje, ki áll előtte. Térdre borul bizonyosságában: „Mester!”

IV. állomás: A feltámadt Jézus megjelenik az emmauszi tanítványoknak
Két tanítvány, aki nem tartozott a tizenkettő közé, a Jeruzsálemtől tíz kilométerre fekvő Emmausz városába indult. Természetesen az elmúlt napok mindenkit felkavaró eseményeiről beszélgettek. Gondolkodtak, vitatkoztak a történtekről, választ kerestek a miértekre. Ahogy így tanakodtak, egyszer csak maga Jézus csatlakozott hozzájuk. „De szemük képtelen volt felismerni őt.” Útitársuk azt szerette volna tudni, miről beszélgetnek. A tanítványok szomorúan megálltak. Kleofás ki is mondta, amit gondolt: „Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban?”
Ezt követően elmesélték neki a názáreti Jézus történetét. Jézus erre az írások magyarázatába fogott, és Mózestől kezdve az összes prófétánál bebizonyította nekik, hogy a Messiásnak ezeket mind el kellett szenvednie, hogy bemehessen dicsőségébe.

V. állomás: Az emmauszi tanítványok fölismerik Jézust a kenyértörésben
Emmauszhoz érve Kleofás és társa nem engedték tovább menni a furcsa idegent, pedig Jézus úgy tett, mintha másfelé vinné az útja. Esteledett, a nap is lemenőben volt már. Maguknak is nehezen fogalmazták meg, miért hívták vacsorára is útitársukat. Lángolt a szívük, kezdték érteni az Írásokat. Szerettek volna még többet megtudni, hiszen így még nem is gondolták végig a történteket. Jézus betért a házba, velük maradt és asztalhoz ültek. „Kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte s odanyújtotta nekik.” Ekkor hirtelen lehullt a fátyol a szemükről és felismerték őt. De Jézus eltűnt a szemük elől.

VI. állomás: A feltámadt Jézus megjelenik az apostoloknak
A tanítványok az Emmauszból érkező társaik beszámolóját hallgatták, majd maguk is elmesélték élményeiket. „Az Úr valóban feltámadt!” Hirtelen megjelent közöttük Jézus, és így szólt hozzájuk: „Békesség nektek! Én vagyok, ne féljetek!”
A tanítványok Jézus kivégzése után attól retteghettek, hogy ők is hasonló sorsra jutnak. Valóban szükségük volt hát arra a békességre, amit Jézus adhatott nekik. Csak a teljes valójukat betöltő békesség vehette át a félelem helyét.
Mégis megzavarodtak, és ijedtükben azt hitték, szellemet látnak. De Jézus, mint oly sokszor, most is tudta, mi van a szívükben, mit gondolnak magukban. Ezért újra biztosította őket: „Én vagyok.” Megmutatta nekik kezét és lábát, majd megkérte őket, tapogassák meg, és ha szemüknek nem is, de a kezüknek, tapintásuknak higgyenek.

VII. állomás: A feltámadt Jézus hatalmat ad tanítványainak a bűnök megbocsátására
Az első ijedtség és zavarodottság után a tanítványokat boldog öröm tölti el. A Mester újra közöttük van. Igazán talán fel sem fogják még a feltámadás tényét, a lényeg, hogy újra együtt lehetnek vele, hallhatják a hangját, láthatják őt, beszélhetnek vele.
Jézus megmutatja nekik kezét és oldalát, majd megismétli: „Békesség nektek!” És a még mindig örömmel ámuló emberekre rögtön új feladatot bíz. „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” A feltámadt Emberfia rájuk lehel és így folytatja: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad.” A tanítványok még nem értik ezt. Ők csak egyszerű halászok, nem a tanult papság tagjai. Egyet tudnak csak: a köztük lévő Jézus meg fogja mutatni, mit kell tenniük.

VIII. állomás: A feltámadt Jézus megjelenik Tamásnak
Tamás nincs a többi apostollal, mikor Jézus megjelenik nekik. Amikor a többiek lelkesen mesélik, hogy látták a feltámadt Urat, beszéltek vele, megérintették őt, Tamás kételkedik: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem helyezem ujjamat a szegek helyére, és oldalába nem teszem a kezem, nem hiszem.” Nyolc nap múlva a tanítványok újra együtt vannak. Most Tamás is ott van közöttük. Az ajtó zárva, Jézus mégis megjelenik nekik. Belép, megáll középen, és a már szokásos szóval köszönti őket: „Békesség nektek.” Majd egyenesen Tamáshoz fordul, hiszen az Úr előtt a szív rejtett gondolata is nyilvánvaló. Megkéri őt, nyújtsa oda az ujját és nézze meg átszegezett kezét. Tapintsa meg dárdával átszúrt oldalát. Szerezzen bizonyosságot kétségei eloszlatására. Hogy Tamás megtette-e, amit Mestere kért tőle, nem tudjuk. Egy biztos, hogy így kiáltott fel: „Én Uram, én Istenem.” Jézus szelíd szava azonban már nem csak Tamáshoz, hozzánk is szól: „Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.”

IX. állomás: A feltámadt Jézus megjelenik az apostoloknak Tibériás tavánál
Együtt volt hét tanítvány, köztük Simon Péter és János. Beszélgettek, gondolkodtak. Merre, hogyan tovább? Jézus nincs már mindennap velük, nem ad útmutatást, célt. Amíg közöttük élt, minden sokkal egyszerűbb volt. Elkísérték útjain, hallgatták tanítását, szinte mindig vele voltak. Hirtelen olyan céltalanná vált minden.
A döntő szót Péter mondta ki: „Megyek halászni.” A többiek csatlakoztak hozzá. Hosszú idő után újra bárkába szálltak, de aznap éjjel nem fogtak semmit. A virradat még a vízen találta őket. A parton egy alak állt, ennivalót kért tőlük, majd azt tanácsolta, vessék ki a hálót a hajó jobb oldalán, ott majd találnak halat. A tömérdek hal választ adott ki nem mondott kérdésükre. János, a szeretett tanítvány ismerte fel elsőnek: „Az Úr az!”
Péter azonnal a vízbe ugrott és úszni kezdett a part felé, a többiek követték a bárkával és a teli hálóval. Amikor a partra értek, izzó parazsat láttak, rajta halat, mellette kenyeret. Jézus megkérte őket, hozzanak abból a halból is, amit most fogtak.

X. állomás: A feltámadt Jézus átadja a főhatalmat Péternek
A lassan kihűlő parázs mellett ült Jézus a hét tanítvánnyal. Gondolataik az újabb csodán jártak, a százötvenhárom halon, a sértetlen hálón, a „lehetetlen”-en.
Jézus Péterhez fordul és háromszor is megkérdezi: „Simon, János fia, szeretsz-e engem?” Péter egyre kínosabban érzi magát. Miért kell bizonygatnia? Miért nem hiszi el neki a Mester elsőre? Harmadik válasza már szomorúan, megtörten hangzik: „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek”. Jézus harmadszor is megismétli a Péternek szóló küldetést: „Legeltesd juhaimat.”

XI. állomás: A feltámadt Jézus a világba küldi tanítványait
„Én kaptam minden hatalmat mennyben és földön. Menjetek tehát, tegyetek tanítványommá minden népet, kereszteljétek meg őket az Atya és Fiú és Szentlélek nevében, és tanítsátok őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek. Íme én veletek vagyok minden nap, a világ végezetéig” (Mt 28,18-20).

XII. állomás: A feltámadt Jézus felmegy a mennybe
Húsvét után negyven napig Jézus sokféleképpen bebizonyította, hogy él. Megjelent a tanítványoknak, beszélt nekik Isten országáról, együtt evett velük. Megparancsolta, hogy ne hagyják el Jeruzsálemet, várjanak az Atya ígéretére, hiszen néhány nap múlva a Szentlélekkel fognak megkeresztelkedni. „Mikor a Szentlélek leszáll rátok, erőben részesültök, úgyhogy tanúságot tesztek majd rólam egészen a föld végső határáig.” Amikor ezeket mondta, felemelkedett és felhő takarta el őt a többiek szeme elől. Egyszerre két fehér ruhás alak termett mellettük és így szóltak: „Galileai férfiak, mit álltok itt égre emelt szemekkel? Ez a Jézus, aki közületek fölvétetett a mennybe, úgy jön el ismét, ahogy szemetek láttára mennybe tért.”

XIII. állomás: Az apostolok Máriával együtt imádkozva várják a Szentlélek eljövetelét
A mennybemenetel szemtanúi visszatértek Jeruzsálembe, fölmentek abba az emeleti terembe, ahol együtt szokott lenni a tizenegy, az asszonyok, Mária, Jézus anyja és testvérei, és mindannyian egy szívvel-lélekkel állhatatosan imádkoztak.

XIV. állomás: A föltámadt Krisztus elküldi a Szentlelket
Amikor elérkezett a Húsvéttól számított ötvenedik nap, mindnyájan együtt voltak abban az emeleti teremben, ahol a hagyomány szerint az utolsó vacsorát fogyasztották. Hirtelen zúgás támadt, heves szélvészhez hasonló, mely betöltötte az egész házat. Majd tüzes lángnyelvek jelentek meg és szétoszolva leereszkedtek mindegyikükre. Valamennyien elteltek Szentlélekkel és különböző nyelveken kezdtek beszélni. Ebben az időben rengetegen tartózkodtak Jeruzsálemben. Istenfélő férfiak mindenféle nemzetből, hiszen ekkor ünnepelték az aratási ünnepet, mely idővel a Sínai hegyen történt törvényhozás emlékévé vált.
Amikor a zúgás támadt, megzavarodott tömeg verődött össze. „Nagy volt a megdöbbenés, mert mindenki a saját nyelvén hallotta, amint beszéltek.” A tanítványok mindannyian galileaiak voltak, a különböző anyanyelvű emberek mégis valamennyien értették az apostolokat, akik Isten nagy tetteit hirdették nekik.

„Alleluja! Elhengerült a kő, alleluja, a sírbolt ajtajából, alleluja, alleluja!”