Beszélgetés Butsy Lajos atyával

90

Papi arcélek sorozatunkban Butsy Lajos atyát mutatjuk be. A Győri Egyházmegye papjaként régi vágya volt Kárpátalján szolgálni. 2007-ben nagy örömére lehetősége nyílt erre, az aknaszlatinai plébániára került, ahol most is szolgál.

– Mosonmagyaróváron születtem 1949-ben, de hegyeshalmiak voltunk – kezdi a beszélgetést Lajos atya. Van egy nővérem, egy öcsém és két húgom. Hatan voltunk testvérek, de a bátyám már sajnos meghalt. Az általános iskoláimat hetedik osztályig Hegyeshalomban végeztem, utána költöztünk Abdára egy vasúti őrházba, mert édesapám a szomszédos Győrben dolgozott. Utána a győri bencés gimnáziumba kerültem, majd közvetlen utána katona voltam 2 évig.

– A családja, szülei vallásosak voltak?

– Édesanyám vallásos családból származott, mélyen hívő volt, amit a nehézségek idején csodáltam meg. Édesapám eredetileg papnak tanult, de úgy érezte, hogy saját lelkét is nehezen tartja kordában, akkor hogyan tudna egy egész egyházközséget vezetni? Ezért nem lett belőle pap. Úgy látszik azonban, az Isten iránti szolgálat vágyából rám is ragadt belőle.

– Hogyan alakult hivatása?

– Elég korán kezdtem a ministrálást – 5 évesen, méghozzá Úrnapján. Ugyanis akkor ingyen mozit hirdettek meg a gyerekeknek az iskolában, de úgy, hogy aki nem megy el, magatartásból kettest kap. Egy gyerek vállalta, hogy inkább ministrál a mozi helyett, ő volt a “füstölős”. Akkor jött Kollár bácsi, a sekrestyés, hogy édesanyámtól engem kérjen el ministrálni, mert az iskolás gyerekek nem tudnak jönni. Ezzel az úrnapi ministrálással kivívtam az állandó ministrálás jogát. Ez elég meghatározó élmény volt, ami hivatásomat is befolyásolta. Zdiarszky László karmelita atya volt a káplán nálunk, akinek sok köze van a hivatásomhoz. Minket gyakran támadtak az iskolában a hitünk miatt, és mikor hozzá mentem, ő mindig tudott nyugodt, higgadt választ adni. Bennem pedig érlelődött az, hogy én is szeretnék ilyen lenni, aki másoknak segít a hit megerősítésében.

Az általános iskola után a győri bencés gimnáziumban nagy megkönnyebbülés volt számomra, hogy szabadon gyakorolhattam a vallásomat. És ami érdekes: László atyát akkor helyezték Győrbe, a Kármelba. Gyakran jártam hozzá és ő mindig megerősített lelkileg, jó tanácsokkal és könyvekkel látott el. Végül volt egy jellegzetes élmény, ami nagyon megfogott. Egy szombat délután véletlenül a papi szeminárium felé sétáltam és láttam, ahogy a kispapok vonultak át a székesegyházba Szűzanyaköszöntőre. Ha nem zárják be az ajtót, utánuk megyek – gondoltam. Nem zárták be. Én pedig bementem és megálltam a kórus alatt. Nagy csend volt, csak a reverendák suhogását lehetett hallani és egyszer csak felcsendült a Salve Regina, az egész templomot betöltötte. “Hú, de jó volna közétek tartozni!” – gondoltam. Akkoriban már nagyon érdekelt a papi hivatás. László atya egyszer felvitt engem a szeminárium spirituálisához (A kispapok lelkivezetője – a szerk.). Azt gondoltam magamban, ha megkérdezi, hogy pap szeretnék- e lenni, akkor nemet válaszolok, de ő ezt kérdezte: “Lajcsi, kacsingat-e a szeminárium felé?” Erre már igennel válaszoltam, mert ebben benne volt a szabadságom és a vágyam is. Amikor már határozottan tudtam, hogy pap szeretnék lenni, akkor jött az advocatus diaboli (szerk. megj.: ördög ügyvédje) és azt “mondta”, hogy Butsy, ezt te csak beképzelted, hogy Isten hív papnak. Kezdtem gyűjteni, hogy miért nem lehetek én pap. Pl. nem volt jó hangom. László atya rögtön mondta, hogy ezen lehet segíteni – kezdjek el zongorázni. Két év alatt valóban megoldottam a problémát. Édesapám halála után támogatást kaptunk a vasúttól, addig, amíg nem derült ki, hogy pap szeretnék lenni, tehát dolgoznom kellett volna, hogy eltartsam a családot. László atya újra csak a Gondviselésben való hitet mondogatta. És valóban lett egy idős néni, aki magára vállalta a taníttatásom összes költségeit. Ezt isteni jelnek véltem. Eldöntöttem, hogy most már tényleg pap leszek. Eközben édesanyám, aki mit sem tudott szándékomról, aggódott a továbbtanulásom miatt. Eleinte azt mondtam neki, hogy rádiószerelő szeretnék lenni, de amikor már nagyon szorongatott, elmondtam neki a titkomat. Ő erre ezt válaszolta: “Fiam, a legszebbet, de a legnehezebbet választottad.”

– Hogyan teltek a szemináriumi évek?

– Csendes, magányos fiú voltam, ezért kétszer is a bencésekhez jelentkeztem, de egyszer sem vettek fel. Az Úristennek más terve volt velem, ezért szépen lassan átformált, kifelé fordított. A szemináriumban töltött idő alatt minden évben kénytelen voltam emberekkel, emberek közt ténykedni, velük beszélgetni: másodikos koromban postás voltam, harmadikosként osztálybizalmi, negyedikben az elsősöket bízták rám, ötödikben pedig megválasztottak főduktornak (szerk. megj.: az a kispap, aki a szeminárium egész kispapságát képviseli). Jól éreztem magam a szemináriumban.

– Milyen élmény volt a pappá szentelése?

– Egy csütörtöki napon volt a szentelés, számomra nagyon szép volt. Különösen a papok kézföltétele hatott meg. Utána pénteken és szombaton László atyánál voltam. Vasárnap volt az újmisém, amit szinte teljes egészében a testvérem készített elő. Édesanyám a mise előtt áldott meg, én pedig a jelenlévőket az újmise végén. Ez is szép élmény volt.

– Hogyan alakult az élete papként?

– Először két évet töltöttem Árpáson, majd Győrbe kerültem a Szent Imre-plébániára. Kezdetben csak két hittancsoport volt, az elsőáldozóké és a bérmálkozóké. Sokan voltak: csoportonként 180 fő. Kicsit átcsoportosítottam őket, és nagyon jó 10-12 fős közösségek jöttek létre. Beindult az élet. Öt év után minden korosztálynak volt csoportja. Később falvakba kerültem, ott már nem lehetett ilyenfajta kisközösségeket alkotni. Az emberek ismerték egymást, tele voltak előítéletekkel. Voltam még káplán Tatabányán. majd plébánosként szolgáltam Nagyigmándon, Bábolnán, Dörben és Rábapordányon. Legutolsó helyem Magyarországon Moson volt, ahol a legtöbb időt, hét évet töltöttem el. Ezután jöttem Kárpátaljára.

– Honnan jött az ötlet, hogy Kárpátaljára jöjjön?

– Papp Anikó nővér megkérdezte, hogy támogatnánk-e kárpátaljai diákokat, akik Esztergomban tanulnak. Igent mondtunk. Amikor végeztek a diákok, meghívtak minket Kárpátaljára. Ketten aknaszlatinaiak voltak. Láttuk, hogy milyen hívők az emberek és milyen szegények. Később egy önkormányzati küldöttséggel volt alkalmam Kárpátaljára adományokat hozni, illetve a 1998-as árvíz után gyűjtést szerveztünk a plébániákon és kamionnal jöttünk Viskre. Láttuk a sok vizet, a gátszakadást, a kiterített ruhákat, az összeomlott házakat, meg az emberek türelmét: segítettek lepakolni, nem tolakodtak. Akkor találkoztam Marek Bernardin ferences atyával, aki épp ott szolgált és ő megkérdezte, hogy nem tudnék-e jövő nyáron kijönni Kárpátaljára helyettesíteni őt. Szívesen elfogadtam, örültem ennek a nyári programnak. Akkor nyáron közelebbről is megismerkedtem a kárpátaljai emberekkel, megismertem szegénységüket, de azt is, hogy mindent szinte az utolsó falatig önzetlenül odaadnak a vendégnek. Megfogalmazódott bennem, hogy szívesen kijönnék misszióba. 2001-ben, amikor Munkácson lelkinapot tartottam az itteni papoknak, szerzeteseknek, nővéreknek, akkor Majnek Antal püspök atya megkérdezte, hogy él-e még bennem az a vágy, hogy misszióba jöjjek Kárpátaljára. Mondtam, hogy természetesen. De sajnos akkor Pápai Lajos püspök úr nem engedett el, mivel kevés Magyarországon is a pap. 2006-ban püspökömtől mégis ígéretet kaptam, hogy következő évben elmehetek Kárpátaljára. Ezt Mészáros Domonkos atyának is köszönhetem, aki szorgalmasan keresett egy papot maga helyett, mert neki vissza kellett mennie Magyarországra. Először úgy volt, hogy Viskre kerülök. Ott a beteggondozás, a cigánypasztoráció és a szenvedélybetegekkel való foglalkozás lett volna a feladatom. Mindhárom területen szereztem már korábban tapasztalatot.

– Mégis Aknaszlatinára került…

– 2007. augusztus 6-án költöztem ki. Most már másfél éve vagyok ott, nagyon jól érzem magam. Szeretem a filiákat is: Gyertyánligetet, Nagybocskót és Terebesfehérpatakot. Szeretem a híveimet, úgy látom, ők is elfogadnak, segítenek. Nagyon jó összhang alakult ki. Nagyon tetszik, hogy három helyen (Aknaszlatina, Nagybocskó, Gyertyánliget) van katolikus óvoda, Aknaszlatinán pedig magyar iskola is működik. Antal püspök atya hármas célt tűzött ki elém: hitben erősíteni az embereket, megőrizni a magyarságot és foglalkozni a családokkal. Otthon is családpasztorációs referens voltam, úgyhogy ezt szívesen vállaltam.

– Az itteni hívekkel mennyire más a kapcsolata, mint Magyarországon?

– Itt nyitottabbak a hívek, a vallásosságukban mélyebbek, inkább a helyi szokásokból kell más irányba vinni őket. Pl. hogy a feltámadás ünnepén a feltámadt Krisztus legyen a középpontban és ne a pászkaszentelés.

– Lajos atya benne van a Mécs lelkiségi mozgalomban. Hogyan látja a Mécs szerepét a családok megerősítésében, megtartásában?

– Próbáltam Kárpátalján is tartani Mécs-programot, csak sajnos nehezen ment, hogy ezen a kétnapos zárt programon a házaspárok elejétől végig részt vegyenek. Fontos, hogy elejétől végéig részt vegyenek a jelentkezők, hogy hatásos legyen. Ezért most novemberben és decemberben elkezdtünk egy előkészítést családtalálkozók formájában. Ezek csak egynapos találkozók, nyáron viszont szeretnék egy komoly Mécsprogramot, ami már kétnapos lesz.

– Hogyan kapcsolódik be egyházközségei intézményeinek életébe?

– Igényeik szerint szoktam részt venni életükben. Például amikor ünnepek alkalmából meghívnak, vagy éppen segítséget kérnek valamilyen ügyben, szívesen segítek. Nagyon nagy öröm számomra, hogy Aknaszlatinán minden hónapban van “ovis” mise. Ha jó idő van, a templomba jönnek a gyerekek, ha rossz az idő, én megyek hozzájuk.

Az interjút készítette:
Bunda Szabolcs