Beszélgetés Pigler Mónika Míra domonkos nővérrel

158

A semmit megtapasztalva találtam rá a Mindenségre

Az élet igazi értelmét kereste kamaszkora óta, de sorra csalódott a világ adta értékekben. Keresése mély krízisbe torkollott, ahol már semmi értelme a létnek. Megérezte a semmit, a vákuumot, amiből úgy látta, ember már nem húzhatja ki. Istenhez kiáltott, aki végül megmutatta neki a lét igazi értelmét, sőt… a Rá jellemző nagylelkűséggel egy csodálatos hivatással ajándékozta meg.

Pigler Mónika Míra domonkos nővér tavaly augusztusban tette le örökfogadalmát, jelenleg itt, Kárpátalján, a többi nővérrel együtt vezeti az ungvári Szent Gellért Diákkollégiumot, és pasztorációs feladatokat lát el az egyházközségben. Nemrég egy interjú keretében mesélt a megtéréséről, hivatásáról, Istenről.

– Gyerekkorod, neveltetésed hogyan befolyásolták a későbbi megtérésedhez vezető utadat?

– Úgy tűnhet, hogy semmiképp nem befolyásolták, nem kaptam keresztény nevelést. Viszont utólag visszanézve a szüleim nagy szeretete, a megbocsátásra való készségük és alázatuk vezetett engem a krisztusi szeretet felé. Paradox módon épp a keresztény tanítás hiánya adta az erős motivációt a személyes kereséshez. Először tizennégy éves koromban merült fel nyomasztó módon az élet értelmének kérdése: miért születnek meg az emberek, ha egy idő után meg kell halniuk? Ettől kezdve hol tudatosan, hol kevésbé tudatosan gyűjtöttem az okokat, amiért érdemes élni.

– Sikerült összegyűjteni őket?

– Több érték merült fel, amit a világ ad, ami alapot adhat az élethez. Az egyik volt a barátság. Azt gondoltam, hogy a barátok azok, akik értelmet adnak az életünknek. De tapasztaltam, hogy egy barát sem érthet meg teljesen, és nem lehet mindig ott, amikor szükségem van rá.

Hasonló volt a szerelem. Megtapasztaltam ezt az érzést is. Rájöttem, hogy amire igazán vágyom, azt nem tudja megadni, még akkor sem, ha beteljesül.

A tudásban is kerestem a választ, az igazi értéket. Ezért mentem egyetemre filozófiát tanulni, hátha megtalálom az értelmi választ minden tudomány gyökerében, a bölcsességben. Azonban itt sem kaptam személyes, számomra életadó választ, csak a kérdések szaporodtak, bonyolódtak.

Az élet olyan utat is megnyitott előttem, ami könnyű anyagi biztonságot nyújtott volna – egy nagyon jómódú férjjelölt képében. De ettől a személytelen életformától visszariadtam, mivel csak a pénz lett volna a legfontosabb, az alapján mérték meg egymást jövendőbelim ismerősei, barátai.

Alapvetően saját jövőbeli családomban sem bíztam már, látva a környezetemben élő családok boldogtalanságát, a válásokat.

Végül az asztrológia, jóga és más ezoterikus dolgok iránt kezdtem érdeklődni, de azok válaszai is csak a peremét érintették az életemnek. Szép lassan minden földi értékben csalódtam, és beláttam, hogy emberi módon nem lehet az engem gyötrő kérdésekre válaszolni.

– Ezután mi történt?

– Mikor ott tartottam, hogy semmi nincs, amiért érdemes élni, egy hónapig egyfajta vákuumban éltem. Ez az egyetem vége felé történt. Gondolkodtam azon is, hogy öngyilkos legyek, de nem tudtam megtenni. Talán, mert a keresztség szentsége védett. Emellett az is felmerült, hogy talán mégis van valami “odaát”, esetleg hibát követek el és már nem tudom visszafordítani. És persze az életösztönöm is tiltakozott az öngyilkosság ellen. Sem élni, sem meghalni nem tudtam; egy értelmetlen, rettenetes és fájdalmas vákuumban éreztem magam.

Volt egy rózsafüzérem emléktárgyként, amit még Esztergomban vettem, mert szép volt, de nem tudtam, mire használják. Az albérleti szobámban az ágyam melletti lámpán lógott. Egyszer, amikor ebben az állapotomban gyötrődtem, egy gondolat fogant meg bennem: más ember rajtam nem tud segíteni, én magamon sem tudok, ha van Isten, segítsen rajtam Ő! Ekkor azt láttam, hogy a rózsafüzér feszülete nagyon lassan felém fordul. Ezt úgy éltem meg, hogy maga Isten fordul felém. Éreztem, hogy ott van a szobámban Valaki, aki érti, hogy mi bajom van, hogy miért gyötrődöm, és nagyon mélyen együtt érez velem. Mintha lehullott volna egy fal, ami addig eltakarta előlem Istent. Azt is tudtam akkor, hogy ő Jézus. Sírtam. Azért is, mert megtalált, és azért is, mert ennyi időt elpazaroltam, hogy nem ismerhettem ezt az Istenembert, akinek a szeretetére eddig tudatlanul annyira vágytam. Értelmi szinten is biztonságot nyújtott megismerése, hisz Ő tudja, mi az értelme életemnek, mi a feladatom. Innentől már csak az érdekelt, hogy egyre jobban megismerjem Őt, és minden eddigi gyötrő kérdésemre megkapjam Tőle a választ.

– A megtérésed után kirajzolódott-e valamilyen gyakorlatias út az életedben, amelyen el tudtál indulni?

– Akkor még nem. Továbbra is úgy tűnt, hogy semmi nincs, amiért érdemes lenne élni, egyedül Jézus megismerése, közelsége volt fontos, aki majd vezet utamon. Elmentem egy barátnőmhöz, akitől tudtam, hogy keresztény, és megkérdeztem, hogyan lehet ezzel a Jézussal kapcsolatba kerülni. Ő vitt el a domonkos atyákhoz, ahol keresztény oktatásra kezdtem el járni. Első életgyónásom-kor azt tudtam meg, hogy állapotbeli kötelességem a férjhez menés. Akkor teljesen Istennek való engedelmességként fogtam fel, hogy keresnem kell egy alkalmas keresztény férfiút, akivel a szentségi házasságot megélve mindketten szentek leszünk. Nem merült fel bennem, hogy újból a szerelemre vagy a családra vágyjak, csak Isten akaratát akartam teljesíteni.

– Beszélgetésünk elején említetted, hogy mindenben csalódtál, ami földi cél vagy érték lehetne egy ember életében. Megtérésed után nem változott meg a viszonyulásod ezekhez a dolgokhoz?

– De igen. Visszakapták az értelmüket. A gyógyulásomnak egy magas foka volt, amikor el tudtam hinni, hogy van boldog házasság azoknak, akik beengedik kapcsolatukba Istent. Az egész világ és benne minden, amiben eddig csalódtam, visszanyerte értelmét. Mindez a látásmód romjaiból épült újjá, Isten fokozatosan építette fel bennem. Bizonyára még most is van, aminek épülnie kell…

– És hogyan ismerted fel szerzetesi hivatásodat?

– Mint már említettem, Isten akaratának tekintettem azt, hogy házastársat találjak, de legbelül nem vágytam rá. Nem tudtam, hogy van más út. Fel sem merült, hogy szerzetes legyek.

Akkoriban fejeztem be a debreceni egyetemet és Pestre kerültem dolgozni. A debreceni domonkos atyák átadtak a budakeszi domonkos nővéreknek, hogy folytatódjon a keresztény képzésem. Ott találkoztam először női szerzetesi életformával, láttam és elcsodálkoztam azon, hogy fiatal, egészséges nők Istennek élve együtt laknak, habitust viselnek, imádkoznak. Az volt vonzó számomra, hogy nem kényszerből teszik ezt, mint ahogyan filmekben lehet látni, amikor elmegy apácának valaki, mert kényszerítik, vagy mert már nem tud férjhez menni. Megjegyzem, még keresztények körében is tartja magát ez az értelmezés! Láttam, hogy boldogok voltak.

Egy fiatal szerzetesjelölt lányt készítettem fel főiskolai felvételire. Sokat beszélgettem vele a hivatásról, és azt vettem észre, hogy már-már irigykedem rá. Éreztem, hogy igazából én is annyira vágyom erre az életre, de alkalmatlannak és méltatlannak tartottam magam, visszanézve az addigi életemre. Akkoriban volt a bérmálásom. Nem sokkal ezután mertem feltenni Istennek a kérdést: mire hív? Időt is adtam Neki: mivel ez tavasszal történt, kértem, hogy nyár végére adja meg a választ a hivatástisztázó lelkigyakorlaton, ami a nővéreknél lesz. Mindennap imádkoztam ezért. És amikor megérkeztem a lelkigyakorlatra, a nővér szeméből, aki ajtót nyitott, kiolvastam a választ: “Megérkeztél, Isten hozott itthon! ”

Az örökfogadalom

– Mennyire volt könnyű vagy nehéz az utad, lelki érésed az örökfogadalomig?

– A hivatástisztázó lelkigyakorlaton még úgy éreztem, hogy félek. Hisz azok a körülmények, mint mondjuk a világtól való egyfajta elzárt élet, a habitus viselése és más megkötöttségek még nagyon idegenek voltak számomra. Azonban a harmadik napon kaptam egy szép választ a Jóistentől. Egy nagyon mély, minden vágyamat kielégítő boldogságot, a teljes önazonosságot tapasztaltam meg egy pillanatra az imádságon belül, és megértettem, hogy Isten ezen az úton akarja ezt megadni nekem. Tiltakozni kezdtem, hogy nem szeretnék ilyen zárt életet élni, és erre azt a választ kaptam, hogy nem kell ezen az úton elindulnom, boldog lehetek házasként is, de azt a végtelen és mély boldogságot, amit ott egy pillanatra megízleltem, azt szerzetesként tudom megélni. Az, hogy Isten nem ragaszkodik ahhoz, hogy egészen az Övé legyek, nekem kihívást jelentett. Kicsit felháborodtam: ilyen könnyen elengedne? Ugyanakkor azt is éreztem, hogy Isten nem kényszerít, hanem szabadon enged. Ez volt, ami megadta az utolsó lökést a döntésemhez.

A noviciátust úgy éltem meg, mint egy hosszú lelkigyakorlatot, ami csöndben zajlik, miközben Isten titokzatos módon gyógyít. A noviciátus után az ideiglenes fogadalmas években mélyült a kapcsolatom közösségemmel, megtapasztaltam irgalmas szeretetük gyógyító voltát, és a saját szeretetadó képességem is csiszolódott, talán tisztult. Mindeközben külső és belső szabadságom folyamatos növekedését éltem meg. Örökfogadalmam különleges ajándéka volt többek közt, hogy Jézus addig számomra soha nem tapasztalt személyességgel lépett be az életembe, amelyért nem győzök hálát adni azóta is mindennap.

Maga a fogadalom fel nem fogható kegyelem. Hiszen a fogadalmat a jövőre vonatkozóan tesszük, ahogyan a házasok is egy életre elkötelezik magukat. Azonban nincs biztosíték, hogy ezt be tudom tartani. Én azt éltem meg az első fogadalmam és az örökfogadalmam letétele alatt is, hogy Isten teszi a fogadalmat. Én kimondom a szavakat, de Ő a biztosíték arra, hogy velem marad végig és segít a hűség megtartásában.

Az interjút készítette:
Bunda Szabolcs