Beszélgetés Varga Tarzíciusz ferences testvérrel

68

A nagyszőlősi ferences rendház lakói közül végül, de nem utolsósorban Varga Tarzíciusz ferences testvért mutatjuk be olvasóinknak az alábbi interjúban.

– Ha jól tudom, te Kárpátalján születtél…

– Igen, a nagyszőlősi járásban, Csepében születtem. Szüleimnek köszönhetem, hogy embert, “jó embert” neveltek belőlem, ahogyan két bátyámból és két öcsémből is. Nem csak én, de a szüleim és testvéreim is megtalálták hivatásukat az egyházban. Édesapám a csepei egyházközség kurátora, édesanyám a sekrestyés, testvéreim pedig ministrálnak, hitoktatnak és részt vesznek a helyi egyházi élet szervezésében, szolgálatában.

Különösen hálás vagyok szüleimnek, amiért úgymond “két tüdővel lélegezhetek”: az egyik keleti, a másik nyugati. Ugyanis édesanyám révén – aki görög katolikus – megismerhettem a görög katolikus vallást, édesapám révén pedig a római katolikust.

– Hogyan találtál rá arra az útra, amelyet Isten szánt neked?

– 1989-ben, amikor nálunk, Kárpátalján az első ferences missziós atyák megjelentek, én csodaként tekintettem rájuk. Volt egy sajátos megjelenésük és varázsuk. Nemcsak Isten bolondjainak, hanem a nép közvetlen barátainak láttam őket. Rendszeresen, még hétköznap is a feketeardói templomban ministráltam. Már akkor, gyerekként megszerettem azt, hogy Isten számomra más elképzeléseket mutat, mint a korombéli fiúknak. Az út, amin vezetni akart, másfajta út volt, tele meglepetésekkel, várakozással, türelemmel. Egyre inkább azt láttam, hogy ezen az úton a ferences renden belül tudok haladni. A katonaság volt a döntő pillanat, amikor egy időre minden társamnak tényleg igazi bajtársa és testvére lehettem, hivatásom akkor körvonalazódott bennem erőteljesebben. A “brát” szó, ami a szláv névből ered, azt jelenti: testvér. A ferences testvér mindenkinek a testvére. Ezt szeretném megvalósítani az életemben: mindenkinek a jó barátja, bajtársa lenni.

– Miután megszületett benned a döntés, hogyan, merre indultál el, hogy hivatásod beteljesedjen?

– 1996 őszén jelentkeztem a kisebb testvérek (a ferencesek) rendjébe. Nagyszőlősön voltam jelölt fél évig, majd Budapesten, a Margit körúti rendházban. Nagyszőlősön Tihamér atya pátyolgatta hivatásomat, és persze az ismert missziós atyák, akik valaha Kárpátalján szolgáltak és szolgálnak, akiket csak a sokaságuk miatt nem sorolok most fel. Utamat, amely néha járhatatlannak tűnt, imádságukkal kísérték és most is kísérik a helybéli hívek, akiknek köszönöm a sok imát.

– Hogyan alakult további utad a szerzetben?

– 1997-ben és 1998-ban Szécsényben voltam novícius. Ebben az évben éreztem meg igazán, hogy eljegyeztem magam az egyházzal. Fundamentum volt, amire lassan lehetett a falakat felhúzni.

1998-tól 2005-ig a szegedi rendház növendéke voltam. Ferences szerzetesként mindig szerettem volna valami széppel foglalkozni: a hívek lelki gondozása mellett a művészet irányába kacsintgattam. 2000 tavaszán egy ikonkiállítás után vágyat éreztem, hogy fessek magamnak egy ikont. Hódmezővásárhelyen Jósai Sándor képzőművész, egykori tanárom ismertette meg velem az ikonfestés alapjait, amit nagyon megszerettem. Emiatt nehézséget okozott számomra – ami a hivatásomban is nyomot hagyott -, hogy ezt nem gyakorolhattam a gyakorlati év bevezetése miatt, amikor háromnégyhavonta más-más rendházban különböző feladatokkal voltunk megterhelve. Erre a szép és gazdag, imádsággal teli művészetre akkoriban nem volt lehetőségem időt fordítani.

2002-ben viszont jelentkeztem grafika, festészet, rajz, tűzzománc szakra a szeged-alsóvárosi kultúrházunkban működő Mestertanodába. Ott szép eredményeket értem el. Ugyanebben az évben ikonfestő szakkör indult Jósai Sándor vezetésével plébániánkon, amely mondhatni majdnem kettőnk koprodukciója volt – én az ikonfestészet teológiáját adtam tovább, amit az orosz tanszéken tanultam Dr. Valerij Lepahin professzortól. Minden nyáron a plébánia hittantáborai mellett szerveztünk ikonfestő tábort is. Itt egy hét alatt azok is, akik nem rendelkeztek rajz- és festéstudással, segítséggel elkészíthettek egy számukra kedves alkotást.

2005 augusztusában elkerültem Esztergomba segédprefektusnak.

– Mikor tetted le az örökfogadalmat?

– 2005. október 1-jén a nagyszőlősi templomban. Az idézet, amelyet fogadalmam mottójaként választottam, a következő volt: “A tenyerembe rajzoltam a nevedet” (Iz 49, 16).

– Hogyan esett választásod a Tarzíciusz névre?

– A Tarzíciusz nevet már itthonról vittem magammal. Mivel ő a ministránsok védőszentje, és minden képen, amelyet láttam róla, rám hasonlított. Erre az atyák hívták fel a figyelmemet. A rendbe való jelent kezésem előtt már a szüleim is és a hívek is így becéztek. Nagyon megszerettem az életéről szóló történetet, legendát. Az Oltáriszentség védelme, tisztelete és kiszolgáltatása fontos küldetést jelent számomra, akárcsak a védőszentemnek.

– Hogyan folytatódott életed, szolgálatod, most már örökfogadalmas ferences szerzetesként?

– Az esztergomi belvárosi plébánián szolgáltam. Ott megalapítottam az Urunk Színeváltozásáról elnevezett ikon-társaságot. A csoport 22 tagból állt. Voltak közöttük igazi festőművészek. Közben a ferences diákoknak is tanítottam festészetet.

Majd 2006-ban a pesti ferencesekhez kerültem, ahol sekrestyésként tevékenykedtem. Már mondanom sem kell, itt is megalapítottam egy ikonfestő csoportot, a “Vélum”-ot, 14 egyetemistával.

2007-2008 tavaszán ikonkiállításunk is volt, amelyen 192 alkotást láthattak az érdeklődök, amit a tanítványaim festettek. Ezek voltak az első munkáik. Nagy volt az érdeklődés és a dicséret. Volt olyan nap, amikor a kiállításunkat 1600 ember látogatta meg.

Az európai ikonfestészeti konferencián Esztergomban én voltam az egyik előadó. Jó érzés volt, hogy utána felkérést kaptam a következő konferenciára Varsóba, ahol én képviselhettem volna a magyarországi ikonfestőket…

– …de közbejött valami?

– Igen, amire nem számítottam. 2008. augusztus 6-án hazakerültem Kárpátaljára, a nagyszőlősi ferences rendházba. És most még próbálok visszailleszkedni az itteni életritmusba, Isten segítségét és irgalmát kérve.

– Miért akartál inkább ferences testvér lenni? Nem fordult meg a fejedben az, hogy szerzetespap légy?

– Már jelentkezésemkor mondtam az elöljáró atyáknak, hogy én testvér szeretnék lenni. Szárovi Szent Szerafim életútját olvasva megérintett az, ahogyan ő törekedett a csöndre, az egyedüllétre. Én hozzá hasonló mentalitással gondolkodtam Szent Ferencről, és az ő példáját akartam követni.

Egy pap életében mindig ott vannak a hívei, akikkel törődnie kell. Egy testvér viszont több időt tölthet a magányban Istennel. A szerzetes testvér inkább foglalkozik a ház körüli munkával, egy édesanyához hasonlóan megteremti az otthon melegét, ami szintén vonzó volt számomra. Később a rendbe belépve megismerhettem kiváló ferences testvéreket, akik nagyszerűen élték meg ezt a hivatást és mindig példaképeim voltak.

– Én is kívánom, hogy itteni szolgálatod kegyelmekben gazdag legyen, az ikonok festése során pedig megtaláld Krisztus igazi arcát!

Az interjút készítette:
Bunda Szabolcs