„Betölt engem színed látása” – Gulácsy Lajos református püspök halálára

47
Lajosbacsi2

Vasárnap reggel, az Úr napján elhunyt a református egyház nyugalmazott püspöke, Gulácsy Lajos. Ő volt az utolsó kárpátaljai lelkipásztor, aki a lágereket is megjárta. Elbúcsúztak tőle az ő református egyházának hívei. Mi is, római katolikusok, munkácsiak, akik régóta ismertük és szerettük őt. Az Úristen választotta őt ki, ezt bizonyítja már az ő szerencsés megszületése is, s az is, hogy sok próbálkozás és keresés után saját maga szívesen vállalta az evangélium Jézusának szolgálatát.

Az Úristen embere volt; ezt bizonyítja, hogy az Úr kitüntette őt azzal a nehéz feladattal, hogy a lágerekben szenvedő magyarok lelkipásztora legyen, hogy ott is vigasztalja és bátorítsa a szomorkodókat. Isten tudja, hányan köszönhetik megmaradásukat az ő ottani szolgálatának. Az elmúlt 21 év alatt sokat találkoztunk, beszélgettünk. Hetente többször is találkoztunk a városban, templomainkba jövet-menet. De eljött hozzám is, korábban sűrűbben is, valamilyen ürüggyel, újságot vagy üzenetet, levelet hozva. Én hasonlóképpen őhozzá.

Lajosbacsi1Minden januárban, a születésnapján köszöntöttük és örömmel hallgattuk őt, nemcsak a kazahsztáni érdekes élménybeszámolóit, de, ami különösen is nagyon tetszett, hogy a mai idők nehézségeit is látta, és aggódóan beszélt a szellemi, erkölcsi bajok növekedését látva, melyek különösen az ifjúságot veszélyeztetik nagyon. Még az utolsó időkben is feltűnt, hogy gyakran kért meg: tegyünk többet az ifjúság itt maradásáért, illetve hitben való megmaradásáért. Ezt egy 90 felé járó ember mondogatta a fiatal lelkipásztoroknak is. Bár testileg gyöngült, szellemileg friss maradt, lelkileg pedig állandóan szépült az ő személyisége: eljutott a Jézus által óhajtott gyermeki egyszerűségre, egyre közelebb Jézus szívéhez, szeretetéhez. Olyan jó volt látni, milyen türelemmel adott mindig kenyeret és más segítséget az ablakán kopogtató szegényeknek. Sőt, nem egyszer láttam az ablaka alatt rengeteg galambot és verebeket, ették a morzsákat, finomságokat, őrájuk is gondja volt, őket is szerette.

Lajosbacsi3Beszédei közül legjobban az a parlamentben elmondott beszéde tetszett, melyet a Gulag-élményeiről tartott: nemcsak megbocsátó, irgalmas szeretet volt benne, hanem háláját, köszönetét is meg tudta fogalmazni Istennek. Utólag üdvösnek látta ezt a hét évet saját maga, honfitársai és az egész nemzet számára. Mindig Isten akaratát kereste, s bátran és szeretettel igyekezett üzenetét továbbadni mindenkinek. Ilyen élet után nem véletlen, hogy a halála is hasonlóan szép volt: istentiszteletre készült, eközben imádsággal hunyt el. Kívánhatunk-e ennél szebbet magunknak is, és különösen Jézus pásztorainak?

Lehet, hogy éppen a 17. (16.) zsoltárt imádkozta, amit aznap mi is imádkoztunk templomainkban:

„hallgasd meg, Uram, könyörgésemet…
…én azonban igazságban látom meg arcodat, midőn felébredek, betölt engem színed látása”.
Úgy legyen! Ámen!

+Majnek Antal
munkácsi római katolikus püspök