Bezárni Istent a templomba?

37

Amikor nagyböjtben megpróbálunk kicsit jobban ránézni a saját lelkünkre, érdemes feltenni egy talán szokatlan kérdést: Mire használom én az Istent?

Nagyon sok minden – talán az egész életem, sőt az üdvösségem is – múlhat a válaszon, de a lelki növekedésem egész biztosan függ ettől. Márpedig Jézusnak nem azokkal volt baja, akik elkövettek ilyen-olyan bűnöket, hanem inkább azokkal, akik úgy gondolták, hogy nekik már nincs szükségük növekedésre, jók ők úgy, ahogy vannak, az ő életükbe ne szóljon bele senki.

A baj ott kezdődik, amikor megpróbálom a jó Istent bezárni a templomba. Vasárnap meg az ünnepnapokon meglátogatom, időnként még imádkozom is, mert így szokás, vagy mert ez kötelesség, vagy mert kicsit félek tőle és így próbálom megnyerni a jóindulatát. A többi napon viszont én a saját életemet akarom élni, Isten pedig lesz szíves nem beleavatkozni az ügyeimbe, én tudom, mit akarok. Persze azért segítsen ebben-abban (ahogy én akarom), ha pedig nagyobb bajba kerülök, akkor elkezdek kiabálni utána: „Hol vagy ilyenkor? Nem látod, milyen nagy gondom van? Hogy engedheted ezt meg?”

Nos, mire használom ilyenkor Istent? Egy készenlétbe helyezett probléma-elhárítónak, aki majd egyedül megszereli az én elromlott életemet? Fájdalomcsillapító gyógyszernek? Egy olyan valakinek, akire áttolhatom a felelősséget a saját életemért? Aki a vallásgyakorlásomért cserébe köteles biztosítani számomra a jó életet?

A jó élet azonban nem egyenlő a negatív történések hiányával. Nem az a jó élet, ahol nincsenek problémák, nem fordul elő krízis, nincs stressz. Hiszen nincs is emberi élet ezek nélkül. Hogy jó legyen az életem, azért bizony leginkább én magam vagyok felelős: vállalom-e a sokszor fárasztó, időigényes belső növekedést? Vagy pedig másokat, a körülményeket, a „sorsot” – illetve magát Istent teszem felelőssé a boldogtalanságomért?

Olyan sokszor elvárjuk Istentől, hogy adjon könnyebbséget a nehézségeinkben, vigasztalást a fájdalmunkban! Ő viszont többet akar adni, mint fájdalomcsillapítást vagy átmeneti javulást: be akar költözni az életünkbe, részesévé tenni minket az Ő életében, békéjében, meggyógyítani a sebzett részeinket, bevilágítani a sötét zugokat, rendbe tenni az életünk rendetlen területeit. AKKOR majd valóban megtapasztalhatjuk, hogy jobb lesz az életünk.

Mi viszont előbb akarunk megvigasztalódni, mint hogy az életünket megváltoztatnánk! Valójában nem nyitjuk ki az ajtót az Úrnak, nem engedjük be az életünkbe – zárt ajtók mögül kiabálunk segítségért, aztán csalódottak vagyunk, hogy Isten nem jött el…

Vigyázat: önmagunkat is becsaphatjuk azzal, hogy összekeverjük a vallásos életet az Istenben való élettel. Akár még az imádságot is képesek vagyunk felhasználni arra, hogy ne kelljen szembenézni azzal, mit kellene megváltoztatni a viselkedésünkön, gondolkodásunkon, életünkön.

Ha neheztelést hordozok magamban valaki iránt, ha megszólok másokat, vagy ha folyamatosan feszültséget keltek magam körül – akkor a vallási gyakorlatok nem tudják meghozni nekem az annyira vágyott békességet! Hiszen kettős életet élek: meghallgatom a templomban az Evangélium Jézusát, aki a megbocsátásról, az igazságosságról és a békéről beszél – aztán „bezárom” őt a templomba, otthon és a munkahelyemen már nem is akarok emlékezni arra, amit mondott. A szavaim, tetteim olyanok, mintha semmi közöm nem lenne Jézushoz…

Az életem jobbra fordulása ott kezdődik, hogy elkezdem kérni Istent: mutassa meg, hogy miben gondolkodom rosszul, miben cselekszem helytelenül, mik azok a területek az életemben, ahová nem engedem be Őt. Kérem az Urat, hogy segítsen megismerni önmagam, és amikor az Ő fényében meglátom a sötétségeimet, amikkel egyedül nem tudok mit kezdeni – akkor átadom Neki az életem irányítását. És akkor végre tényleg elkezdhet jobb irányt venni az életem, Annak a vezetésével, aki az Út, az Igazság és az Élet maga.

Popovicsné Palojtay Márta