Bioetika: élet-halál kérdések

96

Az abortusz és a fogamzásgátlás kérdései mellett, amelyekről már szó esett rovatunkban, napjainkban igen vitatott kérdés az eutanázia. A mai egészségügyben a korszerű technikai feltételek lehetővé tették, hogy az emberi test kritikus károsodása esetén az életet – legalábbis vegetatív szinten – akár hosszú évekig mesterségesen fenntartsák. A fejlett országokban ez csak pénz és felszerelés kérdése. De sokan felteszik a kérdést: amikor valaki csak tudatlanul fekszik, ráutalva a gépekre, él-e a szó valódi értelmében? Élet-e az ilyen élet? Mások, látván hozzátartozójuk kínszenvedését bizonyos halálos betegségek végső stádiumában, azt kérdik: van-e értelme ennek a szenvedésnek? Nem kellene-e “könnyíteni” az oly szeretett személyen, megadva neki a kegyes halál lehetőségét?

Ezeket a kérdéseket azonban nem szabad csak evilági szempontok szerint szemlélni. Az istenhiten alapuló emberi társadalmakban nagyon gazdag szokásrenddel vették körül a haldoklás és a halál jelenségét, és minden vallási kultúrában szilárdan él a hit, hogy a halott élete valamilyen formában folytatódik, a kapcsolat a halottal nem szakad meg véglegesen. Az evilági szenvedéseket alázatosan elfogadó ember bőven részesül majd a túlvilági “jólétben”. Mindebből következik, hogy a hívő embernek megoldható és elfogadható, természetes esemény a halál és az esetlegesen vele járó szenvedés, melyet a hit segítségével kezel.

Ezzel szemben a mai társadalomban széles körben elterjedt az istentelenség. Az istenhit, az örök életbe vetett hit egy “aktualitását vesztett, elavult dolog”, amelyre sokan úgy tekintenek, mint a “tudatlan” ókor és középkor maradványára. Nem csoda, ha a fentebb említett kérdések többnyire a hitet nem gyakorló embereket foglalkoztatják, akik nem az örök élet távlatából látják a szenvedőt, hanem csak evilági életben gondolkodnak, így elmondhatjuk, hogy az eutanázia-kérdés jórészt a modern, materialista világ terméke és problémája.

Az Evangélium Vitae, II. János Pál pápa nagy életvédő enciklikája is hasonlóképpen szól az eutanázia kérdéséről. Az enciklika szerint eluralkodott az a szemlélet, hogy az élet csak addig jó, amíg élvezetet és jólétet hoz, a halált a modern ember abszurdnak tartja, amely fölött uralkodni akar.

A keresztény orvosi felfogás lényege a gondoskodás, a segítés, az ápolás akkor is, ha nem tudnak eredményesen gyógyítani. Sok orvosnak, aki igent mond az eutanáziára, vissza kellene emlékeznie a hippokratészi esküre, amit orvosi pályája kezdetén letett, és amely többek között a következőket is tartalmazza: “Halált okozó szert nem fogok senkinek sem kiszolgáltatni, még kérésére sem, sőt ilyenféle tanácsot sem fogok adni…”

Még egy fontos kérdés merül fel a témával kapcsolatban, mégpedig maga az “eutanázia” szó értelmezése. Ugyanis máig nincs általánosan elfogadott egységes jelentése ennek az eljárásnak, az eutanázia legalizálásának hívei sem tudják elérni céljukat, mert általában nem derül ki, hogy ezen a címen milyen törvényi tényállásokat és hogyan kívánnak megváltoztatni. A már említett technikai fejlődés az egészségügyben sok olyan helyzetet idéz elő, amelyben nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy az adott eljárás vagy mulasztás eutanáziának minősül-e. Az aktív eutanáziában az orvos aktívan segíti a beteg halálát, úgy, hogy halált okozó szert ad be neki. Passzív eutanázia esetén az orvos nem küzd tovább a kínokkal teli haldokló életéért, hanem hagyja beavatkozás nélkül meghalni. Sokan egyetértenek az eutanáziát ellenzőkkel, de azt sem tartják helyesnek, hogy egy gyógyíthatatlan, halálos beteg ember számára értelmetlenül fenntartsák az orvosi kezelést.

A Katolikus Egyház szerint sem szabad ilyenkor fenntartani a kezelést, kiváltképp, ha a páciens teljes körű felvilágosítása után ezt nem kívánja. A Hittani Kongregáció 1980-ban megjelent nyilatkozata a passzív eutanáziáról megállapította: “Ha a halál elközeleg és már semmiféle terápiával meg nem akadályozható, szabad lelkiismeretben eldönteni, hogy a további gyógyítási kísérletekről lemond-e valaki, amelyek életének csak gyenge vagy fájdalmas meghosszabbítását jelentenék. Ezt anélkül teheti, hogy lemondana arról a rendes segítségről, amely ilyen esetekben a betegnek jár.”

Végül meg kell említenünk, hogy a Katolikus Egyház a palliatív gyógyászat erősítését szorgalmazza. A palliatív terápia a súlyos állapotban lévő haldokló betegnek sokoldalú testi, lelki, szociális ellátása. A haldoklók fizikai, pszichés, spirituális és szociális gondozásával foglalkozó hospice-mozgalmat dr. Cicely Saunders angol szociális gondozóból lett orvosnő indította el 1967-ben. Ekkor nyitotta meg a St. Christopher’s Hospice-t Londonban. Ez volt az első olyan intézmény, amelyben a fájdalomcsillapítás és tünetkezelés módját a beteg és családtagjai bevonásával szervezték meg. A hospice-szellemiség lényege: a haldoklóval való együttélés, bevonása a közösségi életbe, olyan környezet biztosítása, ahol a megmaradt szellemi és fizikai képességeit használni, élvezni tudja. A hospice-szellemiség a meg-halást az élet részének tekinti, olyan folyamatnak, amelyet sem megrövidíteni, sem mesterségesen meghosszabbítani nem lehet. A hospice ellátás célja a legjobb életminőség megőrzése a halálig.

Bunda Szabolcs