Cserkésznap Beregszászban

80

A Beregszászi 4. sz. Bendász István Cserkészcsapat március 17-én szervezte meg az I. Beregszászi Cserkésznapot. A városközpontban felállított sátrak és a színes programok sok látogatót és érdeklődőt vonzottak.

Ima és cserkészinduló után mindenki elfoglalta a helyét. A jelenlévőket körjátékokra és népi játékokra invitálta Bárdos Orsolya, a gyerekek pedig örömmel vettek részt a kezdőprogramon.

Volt, aki a kézműves sátor – felelőse Jakab Annamária volt – nyújtotta lehetőségekhez rohant először, hogy új módszert és formákat tanuljon a húsvéti tojás kifestéséhez. Ebben Gajdos Zsuzsanna, az Munkácsi 1. számú Zrínyi Ilona Cserkészcsapat segédtisztje, tanítónő állt rendelkezésükre. A nemezelés művésze, Négyesi Boglárka Debrecenből érkezett, hogy segítse azt az elfoglaltságot, amelynek során a kezek automatikus munkája közben megnyílnak a szívek, és emlékezetes események felelevenítésére és nevelő beszélgetésekre is sor kerülhet. A csuhébábok készítésének állomását Engi Ilona vezette Péterfalváról, aki tehetségével, a csuhéból elkészíthető formák sokszínűségével lepte meg ifjú követőit.

Hamarosan távolról jövő csatakiáltás verte fel a csendet. Rájöttünk: megérkeztek a munkácsi cserkészek Popovics Pál csapatparancsnok vezetésével. Válasz- csatakiáltás után örömmel köszöntötték egymást a közös ismerősök. A távolról érkezők közül szívélyesen üdvözöltük az aknaszlatinai vendégeket, akikkel a rahói I. Felső-Tisza-vidéki Magyarok Találkozóján ismerkedtünk meg. Ők 120 km-t tettek meg, hogy újra találkozzanak a cserkészekkel. Nagyszámú, tettrekész ifjúsági csoport érkezett Mezőgecséről is, akik el szeretnének köteleződni a cserkészet mellett. A nap közepén megszólalt Birta Zoltán, a Sion Rádió hangja. Néptáncra invitálta az érdeklődőket, akik igen nagy kört alkotva ismerkedtek az ősi lépésekkel. Máskor ostorcsattogásra lettek figyelmesek a környező üzletek biztonsági őrei is, mely avatatlan fülnek fegyverropogás hangjára emlékeztet. E tudományban Elek Attilát és Ilosvay Attilát illette az elismerés.

Ifj. Barna Györgynek köszönhetően az érdeklődő nagyközönség a szó szoros értelmében is bepillantást nyerhetett egy igazi cserkészsátorba: megtekinthette annak berendezését, körletét. Tanczár Gergely videobemutatóval és fényképkiállítással illusztrálta a cserkészek évi tevékenységét. Lacz Ádám és Gábor híres cserkészek fotóit gyűjtötte össze és állította ki, és igazított el a cserkésztörvények útvesztőjében. Volt, aki szendviccsel, teával és hellyel kínálta a megfáradt látogatót vagy házigazdát. Az információs sátorban Kelemen Szabolcs kellemes társasággal és szellemi táplálékkal is tudta kínálni az érdeklődőket. A szomszéd asztalnál Baraté Ágnes és Imre Ádám cserkészek és ifjú művészek készítettek rajzolt portrékat a vidám gyermekarcokról.

A civil szféra tagjai is bemutathatták tevékenységüket: a Gyermekmentő Szolgálat (Cilyó Sándor) például meghívta azokat a gyógyult betegeket, akiknek gyűjtést szerveztek a városban. Az adakozók meggyőződhettek támogatottuk egészségéről, közös fotót készíthettek a mosolygós, egészséges kisgyermekekkel. Jelen volt még a HÁLÓ Egyesület és a Közös Út program, valamint az Alma Mater civil kezdeményezés. A nap utolsó hivatalos programja az íjászkodás volt. Biztonsági okok miatt ezt az eseményt a város külterületén rendeztük Zseliczky Zoltán főiskolai tanár úr, ismert hagyományőrző segédletével. Az egész program sikeres lebonyolításához szükséges eszközök beszerzését a Bethlen Alap támogatta.

Ha a nap élményeire gondolok, akkor felelevenedik előttem két szakállas úr, akik néha-néha összesúgva a táncosokat szemlélték megelégedéssel. Egy katona hátizsákkal, aki lemerevedve nézte az ostorcsattogtató fiatalokat. Előttem van az a két fiatal cserkész, akik valószínűleg itt ébredtek rá a szolgálat szépségére, és egymás ellenében kínálták a teát. Emlékezetes a gyermekek elragadó öröme, akik nyertek a tombolán.

Előttem van annak a szláv anyanyelvű ungvári fiatalembernek az arca, aki lelkesen mondta, hogy ő is ilyen szervezetbe szeretné járatni a gyermekeit. Élete derekán járó úr a civil sátrak után érdeklődve vette a bátorságot és azt mondta: „hát én akkor most odamegyek hozzájuk és megkérdem.” Emlékeimben él az a büszke tartás, amiben az erre az alkalomra készült pólóban feszítettek a fiatalok. Sok mosoly, örömteli arcok és az ismerősök elismerő szavai, a szokásosnál erősebb, bátorító kézfogások voltak számomra azok az apró jelek, amelyek a további szolgálatra biztatnak.

Bárdos István csapatparancsnok