Egyházunk életéből

96
Rahó és környéke

Ha egy növényt, mely szárba szökkent, derékba vágunk, akkor sérültnek, élettelennek látszik. Aztán idővel a vágás helyénél több, új oldalhajtás keletkezik, amely megerősíti a növényt.

A Ménesül hegy lábánál, Európa földrajzi középpontjától néhány kilométerre, a Tisza mentén található Rahó, melyet gyakran emlegetnek úgy, mint a Felső-Tisza vidék magyarságának fellegvárát. Az okiratok 1447-ben említik először a települést. Jelenleg a járási központ és lakosságának nagy része ukrán nemzetiségű, de jelentős számban élnek itt huculok, ruszinok, magyarok, németek és románok is. A vallás terén is sokrétűség tapasztalható, hiszen római és görög katolikusok meg pravoszlávok élnek itt együtt.

Az 1770-es években, a vidék iparosításakor, Mária Terézia királynő idején Felső-Ausztriából telepítettek be zömében német és magyar szakmunkásokat, illetve irodai munkásokat. A betelepülők miatt úgy megnövekedett a római katolikusok száma, hogy 1782-ben egy plébánia létrehozását fontolgatták. Ennek ellenére 1791-ben csupán helyi lelkészséget alapítottak, s csak 1810-ben emelték plébániai rangra. Előbb csak egy kis – görög katolikus kápolnából átalakított – temploma volt a közösségnek. Az új templomot 1825-ben szentelték fel Nepomuki Szent János
prágai vértanú püspök tiszteletére. Harangjait óraszerkezet szólaltatja meg. Műemlék értékű orgonája 1894-ből való, Szalay Gyula székesfehérvári mester munkája.

Az idősebbek szívesen emlékeznek vissza arra az időre, amikor ez a vádék is az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozott, mivel akkor – úgymond — mindenük megvolt, mindenki szabadon gyakorolhatta vallását, kultúráját, sőt a csehek alatt sem szűkölködtek. Aztán ismét nagy örömmel fogadták a magyar katonákat. Sajnos rövid ideig tartott a boldogság, mivel a második világháborút követően az itteni embereknek sok próbatételen kellett keresztülmenniük. 1944 őszén a magyar és német férfiakat háromnapos kényszermunkára vitték, melyből aztán több év lett, és sokan soha nem tértek vissza. Az itthon maradottaknak sem volt könnyű, a front elvonultával a magyar és német lakosság folytonos üldözésnek és megfigyelésnek volt kitéve, mivel — nemzetiségükre való tekintettel – sokszor titulálták őket a nép ellenségének. A vagyonelkobzást lassan felváltotta az „önkéntes” beszolgáltatás, mellyel a fiatal szocialista állam kollektív gazdaságainak vagyonát gyarapították. A lakosságnak e sanyargatott sorsban egyetlen mentsvára maradt: Istenbe vetett hite.

Ebben az időben Reszler István plébános atya látta el a rahói plébániát és vigasztalta a rábízott híveket, de őt sem kímélték, és a sokszori házkutatást követően kilakoltatták a plébániáról, amely a templom közvetlen szomszédságában volt. Az egyik hegyoldalban, egy kis házacskában húzódott meg, az egykori plébánián pedig a statisztikai hivatal kapott otthont.

A szovjet rendszer idején a hatóság átépítette a város főterét, mivel a templom zavarta a Borkanyuk-szobor impozáns látványát, ezért le akarták bontani. Fakerítéssel vették körül, hogy ne tudjanak bemenni a hívek a templomba. A rahóiak összefogása megakadályozta az istenházának a lerombolását, ellenben a kommunista hatalom megtiltotta a templom tatarozását, valamint állandó „megfigyelőket”, spicliket küldtek a templom elé és a szentmisékre. Ezeknek arról kellett jelentést tenniük, kik vesznek részt az istentiszteleten, miről beszél a plébános, nem lázít-e a szovjet rendszer ellen. Sokszor akartak mélyen hívő keresztényeket is besúgásra kényszeríteni, de ők derekasan ellenálltak, megvédték egyházukat.

Az ötvenes évek vége felé, amikor Reszler tisztelendő atya meghalt, először Tempfli István kőrösmezei, majd Hudra Lajos aknaszlatinai plébános látta el a plébániai teendőket, már amennyire az adott körülmények engedték. Az itteni hívek számára a hit és a magyarság megtartása egyet jelentett. Bár évek múlva – a fiatal generáció tagjai közül – már sokan nem beszélték az anyanyelvűket, de magyarul imádkozták a Miatyánkot, az Üdvözlégyet.

Az 1989-es fordulatot követően először Hidász Ferenc magyarországi, ferences atya érkezett ide hozzánk, hogy Krisztus feltámadásának ünnepét kellő tisztelettel tudják megünnepelni a hívek. „Az akkori időben bizony sokan könnyes szemmel gondoltunk arra, hogy nem volt hiábavaló az a sok titokban, csendben elmondod ima. és ismét remény támadt a szívekben’ – emlékeznek vissza az idősebbek, még most is elfogódva.

A változási követően elsőként Bohán Béla arya látta el a környéket, egészen pontosan Rahót, Kőrösmezőt, Tiszaboedánvt és Terebesfehérpatakot. Lassan újjáéledt az egyházi élet, rendszeressé váltak a szentmisék, beindult a hitoktatás.

Aztán Bauman Ferenc atya, majd Schönberger Ferenc atya teljesített itt szolgálatot.

Az évek során a vasárnapi iskolák mellett a hittanórákon tanulhatták és gyakorolhatták az itteni magyar gyerekek az anyanyelvüket. Ekkor, Juhász János atya idejében, amikor már visszaadták az egykori plébánia épületét, indult be az intézményes magyar oktatás. Beindult a Felső-Tisza vidéki hitoktatók képzése is. Ebben az időben alakult a Karitász, mivel a környék lakosai két szörnyű árvizet is átéltek, és szükségessé vált a segítségnyújtás megszervezése. Jaczkó József atyát követően, immáron negyedik éve, a kerekhegyi származású Snep Román atya a rahói plébániai kormányzó. Jelenleg a rahói és kőrösmezei főplébániák mellett Rahó-Zipserei, Szvidovec, Tiszabogdány és Terebesfehérpatak filiákat látja el.

„Nemrég fejeztük be a rahói templom belső felújítását, és ebben az évben szeretnénk szintén belülről felújítani az 1814-ben épült kőrösmezői templomot, amelyet Szent Péter és Pál apostolok tiszteletére emeltek” – mondja Román atya.

A települést először 1555-ben említik, Kereusmezew néven. Kőrösmező a hucul vidék központja, Kárpátalja keleti szélén, a Tatár-hágó közelében, a Fekete-Tisza partján fekszik. Első római katolikus lakosai famunkások voltak, akik Ausztriából települtek ide. A plébániát – ideiglenes templommal – 1785-ben alapították, melyet Szent Borbála tiszteletére szentel-
tek, majd 1814-ben új templom épült.

A második világháború idején az Árpád-vonalat védő, visszavonuló magyar és német katonák, miután kitelepítették a helyi lakosokat, felgyújtották a települést. Csodával határos módon csak néhány ház égett le, így a település nagy része és a templom is megmenekült. A hívek a tiltás éveiben is rendszeresen jártak imádkozni, a bátrabbak helyben, a többiek a távolabbi településeken hallgattak szentmisét.

A kőrösmezei templom kertjében található plébánia az 1990-es években épült Birosz János akkori egyházgondnok vezetésével. Ekkor épült újra a település központjában a Nepo-muki Szent János-kápolna, melyet a diktatórikus rendszer vezetői leromboltattak.

Kőrösmezőhöz közel, Szvidovecen található a Kisboldogasszony-kápol-na. mely a főút mentén helyezkedik el. A kis kápolnát 1902-ben közadakozásból építették. Műemlékként tartják számon. A szvidoveci és a zip-serei hívek, amikor el akarták venni a kápolnájukat, egyszerűen nem adták át a kulcsokat a hatalomnak; azt mondták, nincs meg a kulcs, és nem is tudják, hová lett. Ők így védték meg egyházukat, kápolnájukat.

„A kápolnát kinőttük, 2003-ban egy új. 50 férőhelyes templom építésének láttunk neki. Már tető alatt van, és terveink szerint az idén befejezzük” -tájékoztat Román atya. Majd így folytatja: „Rahó-Zipserei iparosodása a 19. század közepén indult meg. Ekkor nagy számban telepítettek be cipsze-reket, vagyis szepességi németeket. Az általuk épített Nagyboldogasszony-kápolna is ebből az időből való. A 20. század kilencvenes éveiben két alkalommal is bővítették a kápolnát. Új oltárképe is ekkor készült. Különleges a helyzet a két másik filiában, Tiszabogdányban és Terebesfehérpatakon: itt a pravoszlávokkal megosztva használjuk a templomot. Terebesfehérpatakon a római és görög katolikus hívek közösen építették a templomot, amelyet később a pravoszlávok vettek birtokba, aztán a változást követően minket is beengednek már. Tiszabogdányban pedig új görög katolikus templom épül, melyhez nagyban hozzájárulnak a mi híveink is, így remélhetőleg hamarosan ott misézhetünk.”

A sokévi tiltást és elnyomást követően ezen a vidéken is újraéledt a római katolikus hit. Ma már rendszeres a hitoktatás, minden korosztállyal szakképzett hitoktatók foglalkoznak. Imacsoportok is alakultak. A nyári szünetben gyakoriak a kirándulások, a hittantáborok, s Román atya gyakran szervez a ministránsai részére futballmérkőzéseket, hiszen maga is nagy kedvelője e sportágnak. Az ifjúsági hittanosok szívesen teljesítenek gitáros, énekes szolgálatot a szentmiséken. A római katolikus egyház – lehetőségeihez mérten – támogatja a rahói és kőrösmezei iskolákat, óvodát. Arra a kérdésemre, hogy bírja ezt a sok teendőt, a plébános atya elmondta: „Szerencsére rendszerint kapok segítséget egy-egy kispap vagy diakónus személyében, akik nagyban megkönnyítik a munkámat. És honnan merítek erőt? A plébánián rendszerint „telt ház van”, ami azt jelenti, hogy a fiatalok szeretnek idejönni, és ez jó.”

 Váradi Natália