Életre szóló ajándék (2 rész)

55

A szülővé válás egy életre szóló szoros elköteleződést jelent. Az előző számunkban megkezdett témát folytatva most a kamasz illetve f elnőtt gyerekekkel való szülői kapcsolatot vizsgáljuk meg.

Amennyire igényli a szülő szoros testi-lelki közelségét a kisbaba és a kicsi gyermek, annyira erőssé válik a függetlenségi igény a kamaszkortól kezdve. Az egészséges anya-gyermek kapcsolat így alakul:

szoros függőség – fokozatos elengedés – autonómia

Sajnos, meglehetősen elterjedt jelenség, hogy a szülők nem engedik felnőni gyerekeiket, megpróbálják az ellenőrzésük alatt tartani életük minden területét. Látszólag jó szándékkal “mindent megtesznek a gyerekért”, aki közben képtelenné válik az érett felnőtt létre.

Előfordul azért az is, hogy egy már kezdetben is szoros kapcsolatot nem enged meglazulni a szülő, és így alakul ki az éretlen személyiség.

A TÚL SZOROS SZÜLŐ-GYEREK KAPCSOLAT TÜNETEI

– Ha a szülő kamasz vagy felnőtt gyereke ruháit kikészíti, megmondja, milyen cipőt vegyen föl stb. (“Kisfiam, sapka!”)

– Számon tartja gyermeke kötelességeit, átveszi tőle ezt a felelősséget. (Jaj, miért nem tanulsz, tudod, hogy holnap dolgozatot írtok!”)

– Idejét is beosztja. (“Indulnod kell, mindjárt elkésel!”)

– Sokszor anyagilag is függőségben tartja.

Mindezzel a felelősség-átvállalással megfosztja gyermekét attól, hogy megtanuljon felnőttként felelősséget vállalni tetteiért.

OKAI

Bár ez jól rejtve maradhat az “önzetlen segítség” álcája alatt, a túl szoros szülő-gyerek kapcsolat oka valójában a szülői önzés. Bár fizikailag rengeteget “segít” a gyereknek, a szülő motivációja igazából ez lehet: “Legyen kiért éljek.” “Szeretnék a gyerekemben örömet találni.” “Folytatódjam benne.” “Ne legyek egyedül.” (Ez utóbbi különösen gyakori rossz házastársi kapcsolat esetén vagy egyedül élő szülőnél.) Ezekben az indítékokban a figyelem központja látszólag a gyerek, valójában az én.

KÖVETKEZMÉNYEI

Ahogy az ábrán is láttuk, a legsúlyosabb következmény az, hogy a gyerek, akit nem engednek el érzelmileg, gyakran képtelenné válik az egészséges kapcsolatra. “Anyuci kisfia” sokszor meg sem házasodik, vagy ha igen, feleségében is inkább támaszt, pótszülőt keres, mint társat. A “kislányom-asszonyka” minden kis problémájával hazaszaladgál a szülői házhoz, képtelen az önálló problémamegoldásra, sokszor még születendő gyerekeinek gondozásában, nevelésében is átengedi-áthárítja a felelősséget a “nélkülözhetetlen” nagymamára.

Számtalan házasság vált már áldozatául annak, hogy a házastársak egyike (esetleg mindkettő) valójában nem nőtt fel, nem szakadt el szüleitől. (A Biblia tanítása szerint a férfinak el kell hagynia apját és anyját, és feleségéhez ragaszkodnia. Valamint: “Aki az eke szarvára teszi a kezét és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára.” “Aki párja kezét fogva szüleire pislog, nem alkalmas a házasságra” – írja dr. Pálhegyi Ferenc.) Az is gyakori, hogy bár a fiatal házaspárban megvan a szándék a függetlenedésre, a szülők két kézzel kapaszkodnak gyerekükbe, rátelepednek az életükre, szinte agyonnyomják őket érzelmileg. (Sokszor a “majd én megcsinálom” látszat-önzetlenség jegyében!) Különösen vigyázni kell az új család autonómiájára, ha a fiatal házaspár együtt lakik valamelyikük szüleivel!

A HELYES HOZZÁÁLLÁS

A keresztény szülő tudja, hogy gyermekét nem tulajdonul, hanem “sáfárságra” kapta. Meghatározó hozzáállása: “A gyermek nem az enyém, de boldog vagyok, hogy Isten rám bízta egy időre. Megbízott azzal, hogy segítsem őt önálló emberré válni. Életem célja, hogy jól sáfárkodjam azzal a kinccsel, amit a Gazda rám bízott.” Mit tegyünk tehát? Kamasz gyermekünket engedjük fokozatosan önállósulni, ne szóljunk bele mindenbe, engedjük hibázni! Ha kér, akkor segítsünk! Amire egyedül is képes, azt ne csináljuk meg helyette! (És higgyük el, hogy képes rá!)

Amikor gyermekünk házasságot köt, fogadjuk el és határozzuk is el, hogy* már nem mi vagyunk az első számú kapcsolat az életében. Engedjük át ezt a helyet a házastársnak! Ez az út vezet gyermekünk boldogságához.

Popovicsné Palojtay Márta