Életvédő imakongresszuson voltam Lourdes-ban

59

Az Úr és a Human Life International ausztriai központja jóvoltából november elején egyhetes konferencián vehettem részt Franciaországban, Lourdes-ban. Fatima és Krakkó után ez volt a harmadik imakongresszus, amit a meg nem született gyerekekért és szüleikért tartottak.

A program gazdag lelki része bőven lehetőséget adott az elmélyült imádkozásra, a szentségek vételére, ráadásul ebben az évben ünnepeljük a lourdes-i jelenések 150. évfordulóját, és ennek tiszteletére teljes búcsút nyerhetnek a zarándokok, akik Szent Bernadett életének lourdes-i állomásait imádságosan végigjárják.

Lelki értelemben is hatalmas élmény volt ez az utazás, nagy kegyelemként éltem meg, hogy ott lehetek. Maga a kongresszus pedig nagy erővel érintett meg engem ugyanúgy, mint a többi résztvevőt. 26 országból jöttek össze a magzati élet védelméért dolgozó szervezetek képviselői. Az elhangzott beszédek “szakmai szempontból” is nagyon magas szintet ütöttek meg. Olyan előadókat hívtak meg Ausztráliától kezdve Amerikán át egészen a német nyelvterületekig, akik évtizedek óta a meg nem született életekért, illetve az abortuszt elkövetett nőkért dolgoznak (mindannyian a katolikus egyházzal “vállvetve”), komoly kutatásokat is végeztek ezen a téren, könyveik és publikációik jelentek meg, nem utolsósorban pedig számtalan életet és lelket mentettek meg.

Bár eddig is tudtam, hogy az abortusz szörnyű dolog, megdöbbentett, hogy milyen mértékű a személyes, családi és társadalmi hatása. Hallottunk arról, hogyan szenved rengeteg nő éveken, évtizedeken át, gyakran még csak nem is tudva, mi okozza a szenvedését, életének teljes kisiklását. Hallottunk arról is, milyen hatással van mindez a családokra, a gyerekekre, a megszületett testvérekre, a férfiakra – végső soron az egész társadalomra.

A volt Szovjetunióban, így Kárpátalján is rengeteg asszonynak, lánynak volt abortusza, mivel az abortuszt a születésszabályozás fő eszközének tekintették. A jó hír számukra, hogy van gyógyulás a lelki sebeikre, van megbocsátás a számukra. Mennyien vannak, akik maguk nem is igen hajlottak erre a szörnyű tettre, de mások rábeszélték vagy belehajszolták őket! Vagy hányan lehetnek, akiknek sohasem beszéltek arról, mi is valójában az abortusz, arról, hogy itt egy gyermek elpusztításáról van szó! Ők is az abortusz áldozatai, nem csak a gyermekeik.

Sokat hallottunk az abortuszon átesett nők lelki gyógyításáról. Az Új Hajtás későbbi számaiban több írást is tervezünk ezekről a témákról.

Kárpátalján annyi munkára szükség lenne! Az iskolákban felvilágosító előadásokat kellene tartani. Krízisterhes-tanácsadó központokat kellene létrehozni. Foglalkozni kellene az abortuszban sérült lelkű nőkkel.

Azt azonban a kongresszuson minden felszólaló erősen hangsúlyozta, hogy ez a munka nagyon komoly imahátteret igényel. A gonosz keményen támadja, próbálja nehezíteni ezt a munkát, hiszen tőle vesz vissza lelkeket, embereket. A Szűzanya azonban védi, pártfogolja a segítőket, és Ő eltiporja a kígyó fejét. Ahogy az egyik előadó fogalmazott: “Ez egy spirituális harc. Nem a mi szavaink segítenek, egyedül Isten. Itt elsősorban nem is kisbabák megmentéséről van szó, hanem lelkek megmentéséről, a szívek megtéréséről. Az abortusz csak a jéghegy csúcsa.”

Kérünk tehát minden jó szándékú embert, hogy nagyon komolyan imádkozzon azért, hogy nálunk is kiáradjon a kegyelem, és gyógyulhassanak a lelkek, megszülethessenek a gyermekek.

Akit érdekel a téma és többet szeretne tudni, vagy szívesen segítene akár imádkozó háttéremberként, akár tevékeny munkával, az lépjen kapcsolatba vagy a plébánosával, vagy a püspökséggel, vagy keressen engem: palojtaym@gmail.com, 8-096-7800-826

Popovicsné Palojtay Márta

Az alábbiakban egy asszony történetét közöljük. Minden magyarázatnál világosabban megvilágítja, mi megy végbe sok-sok nőben az abortusza után.

Próbáltam túlélni

Szörnyű gyerekkorom volt. Sok mindent megéltem, de mindig két kézzel kapaszkodtam az életbe. Ami később mégis majdnem tönkretett, az a két abortuszom volt.

Amikor hét éven belül ötödször lettem terhes, az orvosom megkérdezte, hogy tényleg úgy gondolom-e, hogy “folytatni kéne ezt a terhességet”. Soha nem jutott eszembe az abortusz, amíg ő nem javasolta.

A férjem azt mondta: “A te döntésed. Csináld, ahogy akarod” – és elindult dolgozni. Naivan elkezdtem olyan nőket keresni, akiknek volt már abortuszuk. De nem találtam senkit, aki beismerte volna, hogy volt neki. Megkérdeztem az orvosomat, ő pedig azt mondta: “Csak néhány perc és kész.”

Mivel már négy kisbabám született, most felháborítónak tartom, hogy milyen tudatlan voltam akkoriban a méhen belüli fejlődést illetően. Az orvosom azt mondta – hat és fél hetes terhesen -, hogy a baba “csak egy folt” – én pedig hittem neki. Azután, még mielőtt hazaértem, sírni kezdtem. Nem segített.

Mikor végre abbahagytam a látható sírást, belül sírtam tovább. Olyan mocskosnak éreztem magam, és olyan magányosnak! Valami mélyen, legbelül megfagyott bennem, azt hiszem. Sokat álmodtam hóról és jégről, meg kisbabákról. Úgy éreztem magam, mint akit becsaptak, elárultak és manipuláltak.

Elmentem pszichológushoz, ott azt mondták nekem: “bocsásson meg magának”, meg hogy “lépjen tovább.” Nem mondták meg, hogyan.

Két évvel később még egy abortuszom volt, tulajdonképpen a magam megbüntetésére. Meg akartam halni, vagy legalább megőrülni, hogy elszökhessek a kíntól, a kisbabákról szóló rémálmoktól, az undortól és a lealjasodástól, amit magam iránt éreztem.

* * *

Senki sem mondta, hogy komplikációk lehetnek, amik évekig rejtve maradnak. Nem mondták meg, hogy a szívógépnek akkora ereje van, hogy majdnem teljesen ki tudja fordítani a méhet. Emiatt idejekorán ki kellett venni a méhemet.

Senki sem mondta, hogy az abortusz után elképzelhetetlen önutálat emészt majd fel, ami bizalmatlansághoz, gyanakváshoz vezet és ahhoz, hogy teljesen képtelenné válok ellátni saját magamat vagy másokat – beleértve a négy gyerekemet. Senki sem mondta, hogy amikor gyereksírást hallok majd, ez olyan dühöt vált ki belőlem, hogy egyáltalán nem tudom majd elviselni kisbabák jelenlétét.

Senki sem mondta, hogy teljesen képtelen leszek a tükörben a szemembe nézni. Vagy hogy az önbizalmam annyira meginog, hogy nem leszek képes fontos döntéseket meghozni az életemben.

Az öngyűlöletem volt a gátja annak, hogy elérjem a célomat, és elvégezzem az egészségügyi főiskolát. Úgy gondoltam, nem érdemlem meg a sikert.

Nem mondta senki, hogy megutálom majd mindazokat, akik az abortuszt tanácsolták nekem, mert ők voltak a bűnsegédjeim a kisbabáim meggyilkolásában. Nem mondták meg, hogy a férjem beleegyezésével történő abortusz végül ahhoz vezet majd, hogy meggyűlölöm a gyermekeim apját, és hogy képtelen leszek fenntartani BÁRMILYEN kielégítő, tartós, megnyugtató kapcsolatot bárkivel.

Nem mondta senki, hogy az öngyilkosság gondolata foglalkoztat majd minden ősszel, amikor a kisbabáimnak meg kellett volna születniük.

Nem mondta senki, hogy az élő gyerekeim születésnapján arra a kettőre emlékezem majd, akiknek sohasem süthetek születésnapi tortát, vagy hogy Anyák napján arra a kettőre emlékezem, akik sohasem készíthetnek nekem ajándékot, vagy hogy minden karácsonykor arra a kettőre emlékezem majd, akik számára semmi nincs a fa alatt.

Azt mondták, hogy az abortusz gyors megoldás a problémámra, de nem mondták, hogy nincs gyors megoldás a fájdalmamra.

* * *

Elmentem a pszichiátriára, ahol sokkterápiát kaptam. Nem segített. A rémálmok folytatódtak.

Munkamániás lettem. A munka nem segített.

Kényszeres evővé váltam. Az étel nem segített.

Aztán anorexiás lettem, ami az önbüntetés egy másik formája volt. Ebbe majdnem belehaltam, két agyvérzésem volt.

Kipróbáltam az alkoholt. Csak ideiglenesen segített. Mikor felébredtem a kábulatból, újra ott volt a kín. Ez utóbbi próbálkozásom, hogy elszökjek a fájdalomtól, csak két hónapig tartott.

Végülis három dolog segített. Először is részt vettem egy tízhetes gyógyító programon, ami abortuszon átesett nőknek szólt. Hihetetlen volt. Rengeteget segített!

Másodszor is, elmentem egy tréningre, hogy tudjak segíteni másoknak ezen a gyógyító programon keresztül, mint vezető. Minden alkalommal, amikor most ilyen csoportot vezetek, tanúja vagyok Isten csodálatos kegyelmének, hogyan állítja helyre az örömöt ezeknek a nőknek az életében. Ez is segített és segít nekem.

A harmadik dolog az volt, amikor egy alkalommal hajnali kettőkor kaptam egy telefonhívást. Egy lány volt az, aki olvasta azt a füzetet, amiben benne van az én tanúságtételem is. A lány másnap 3-ra volt előjegyezve abortuszra. Hajnali ötig beszélgettünk. Később visszahívott és elmondta, hogy úgy döntött, nem megy el az abortuszra.

Végre teljes bizonyossággal megtudtam, hogy Isten felhasználta azt, amit megéltem arra, hogy megmentsen valaki mást attól a borzasztó hibától, ami elkövettem. Ez sokat segített.

A gyógyulás nem jelent felejtést. Mindig sajnálni fogom, amit tettem, és mindig hiányozni fognak a kisbabáim addig a napig, amíg velük nem leszek a mennyben. De most már tudom, hogy Isten az életünk minden részét felhasználhatja, még a legrosszabb részeit is, hogy megengedje nekünk a másokon segítést. Dicsérjük az Urat! Ő jóságos és könyörületes. Csodálatos dolgokat művelt az életemben.