Élménybeszámoló a Hoverláról

68
      A szürtei passiós fiatalok kirándulása

Sokan, mikor a Hoverláról beszélnek, azt mondják, az is csak egy hely, ahová el kell jutni. Lehet, hogy igaz, de az egészben mégiscsak az odavezető út a legfontosabb. A nyár végén mindannyiunk számára ez a közös út adatott meg.
Passiós csoportunk abban a szerencsés helyzetben lehetett, hogy az evangélium sorai szerint megpróbálta átadni, szemlélőinek szavak nélkül kifejezni a szenvedéstörténetet. Sokszor eljátszottuk, viszont a kirándulás által alkalmunk nyílt szimbolikusan még inkább átélni a keresztutat. Gyakorlatilag abban a menetben történtek a dolgok, mint a színjátékban. Jézus, illetve a mi Jézusunk haladt elöl a csúcsra vezető úton, csupán annyi különbséggel, hogy a katonák nemigen voltak olyan lelkesek követni. Bevallom, Péter, a kőszikla fejében is sokszor megfordult a gondolat, hogy akár háromnál többször is tagadjon, s inkább lent várjon a tűznél, ahol meleg étellel készült az egyik apostol. Minden nehézség ellenére sikerült leküzdeni a saját apró Golgotánkat, és elérni az utolsó állomást. A magasban a csodálattól elámulva közös imával és a nemzeti himnusz eléneklésével fejeztük be sajátságos keresztutunkat, vagyis csak azt hittük, hiszen amennyit fölfelé jöttünk, annyi volt az út lefelé is…
Az bizonyos, hogy nem a megtett út vagy magasság juttatott közelebb a Mennyei Atyához, hanem az áldozatvállalás. Az áldozatvállalás, amelyet egymásért és szellemi vezetőinkért tettünk a háromnapos kirándulás folyamán.

Szécsi Szabolcs

Mikor szóba került, hogy meghódítsuk a Hoverlát, gondolkodás nélkül igent mondtam. De ahogy közeledett az a nap, egyre jobban aggódtam, hogy mi lesz. Attól tartottam, hogy a műtött lábam nem fogja bírni a megerőltetést. Végül is elindultam felfelé. S persze jöttek az akadályok, nagyon hamar fáradtam, a lábizmaim erősen fájtak, de mindvégig az zakatolt a fejemben, hogy végig kell csinálnom. Mígnem egyszer elszakadt a cérna, dühös voltam magamra, toporzékolni kezdtem, hogy egy lépéssel sem teszek többet. De rögtön biztató szavakra és szó szerint segítő kezekre leltem! Aztán valamilyen módon erőre kaptam, és persze segítséggel, de felértem a hegy csúcsára én is. Mikor szétnéztem, a fáradtságtól és az örömtől hirtelen nem tudtam, sírjak vagy nevessek! Csodálatos az a kilátás! Szép, tiszta, napos idő fogadott minket aznap, gondja volt ránk az Istennek. Jólesett közösen elénekelni a magyar Himnuszt és a Mert tudom… kezdetű ifjúsági éneket! Mikor leértünk és a hátunk mögött magasodott a Hoverla csúcsa, nem hittem el, hogy végigcsináltam, s már lent is vagyok. Nekem ez nagy eredmény. Úgy érzem, ez a hegymászás megerősített lélekben, és ha megpróbáltatások előtt fogok állni, úgy állok majd hozzá, hogy ha a Hoverlára fel tudtam menni – igaz, segítséggel -, akkor bármi mást végig tudok majd csinálni! Meg szeretném köszönni a csapat türelmét és segítőkészségét!

Kovács Éva

A kirándulásunkban nekem az tetszett a legjobban, hogy egy olyan csapattal mehettem, amellyel nagyon jól megértjük egymást. Maga a hely pedig – ha azt mondom, szép, talán ki sem fejezi azt a látványt, amit ott nyújtott nekünk. Fáradtabban érkeztünk haza, mint ahogyan elindultunk, de mindenképpen megérte.

Sztupnyicki Norbert

Kis csapatunk szívvel-lélekkel, na meg persze hatalmas jókedvvel indult útnak, hogy a kiérdemelt jutalomkiránduláson részt vegyen. S ahogyan gyűlöljük a magányt és keressük a társaságot, ahogy a természet egybekovácsolja az embert az emberrel, ugyanúgy kovácsolódtunk mi is még jobban össze, s mint egy lánc apró szemei, fogództunk egymásba a Hoverla csúcsához vezető keskeny, göröngyös ösvényen. De megérte a rengeteg sóhajtozás, a kikönyörgött pihenőidő, mert amilyen látvány fogadott bennünket, az leírhatatlan… Köszönöm a rengeteg barátnak, a „Passiónak”, hogy vagyunk egymásnak jóban-rosszban!

Pálfi Erika

Az utazásunk másnapján a Hoverla leírhatatlan szép látványa fogadott minket. Ahogy egyre feljebb és feljebb emelkedtünk, a táj egyre szebb lett, és az idő is kedvezett a csapatnak. Ameddig a szem ellátott: fák, hegyek, cserjék. A friss levegő és még egy-egy bárányfelhő tetézte a természet szépségét. Közben kisebb-nagyobb pihenőkkel elértük a csúcsot. A látvány magáért beszélt. Bár zászlót nem vittünk, de a magyar Himnuszt elénekeltük és egy Miatyánkot imádkoztunk a csúcs meghódításakor. Egy kis pihenő után indultunk is lefelé. Hát ez sem volt könnyű, eléggé elfáradtunk. De ilyen társasággal nem lehet unatkozni, a jókedv egész út alatt megmaradt. Az este folyamán nagyokat nevettünk, közben főtt a bográcsban a vacsora, és folyt a poénkodás… Nekem egyik nagy vágyam teljesült ezzel a kirándulással, és nagyon jó, hogy a passiós csapattal, a barátaimmal tudtam átélni ezt az élményt! Ezért köszönettel tartozunk az utat szervező hitoktatóinknak.

Román Bálint