Elsőáldozás elé

131

Mire az Új Hajtásnak e száma megjelenik, éppen elkezdődnek egyházmegyénkben az elsőáldozások. A gyerekek szépen felkészültek, áhítattal várják az Úr Jézussal való találkozást. Most nem arról szeretnék írni, hogy ne rontsuk el örömüket és hozzáállásukat azzal, hogy az ajándékokra, az elsőáldozási ebédre, a ruhára vagy a frizurára tesszük a hangsúlyt a lényeg, a Nagy Találkozás helyett, mely mindent felülmúló és életre szóló ajándék. Inkább gondoljuk most át egy kis történettel, mi is a lényege a szentáldozásnak.

 

Mintegy száz évvel ezelőtt a gyerekek 14 éves koruk körül lehettek csak elsőáldozók – az akkori egyházi felfogás szerint korábban még nem képesek igazán felfogni, mit is jelent Krisztus testét magukhoz venni. De vajon ki az, aki ezt teljességgel felfogja?

Bizonyára sokan ismerik a gyermek Szent X. Piusz pápa – kisfiúkorában Beppo – történetét. Hogy valóban így történt-e, nem tudjuk, de az Ő Isten utáni vágya és a történet igazsága megfelel a valóságnak. Tizenegy éves korában plébánosát kérdezte arról, miért nem lehet még elsőáldozó.

„Kérdezd meg a püspököt, ha egyszer találkozol vele!” – javasolta a plébános. Beppo ezt komolyan vette, és mikor a püspök náluk bérmált, feltette neki a kérdést: miért kell még annyit várnia az elsőáldozásra? A püspök komolyan válaszolt: „Te még nem foghatod föl, mit jelent ez a mindannyiunk számára legnagyobb szentség. Csak akkor veheted magadhoz méltó módon, ha már tudod, mi a lényege, mit jelent valójában.”

A kisfiú erre ezt mondta: „Tudom, hogy az Úr Jézus van a szentostyában… és azt is tudom, hogy a szívembe akar jönni. Ez nem elég?” Meghökkent csend után a püspök elismerte: „Lehet, fiam, hogy igazad van.”

A püspök engedélyezte Beppónak, hogy egy év múlva elsőáldozó legyen, s ő boldog szívvel járult az Úr asztalához. Egész életében hűséges maradt hozzá, megőrizte és tettekre váltotta a Megváltó iránti nagy szeretetét. Azóta egyházunk megértette és támogatja a fiatalabb korban történő szentáldozást (éppen X. Piusz pápa adta ki az erről szóló rendelkezést).

Amit a szépen felkészült gyerekek tudnak, annál többet mi sem tudunk (és vajon tudunk-e annyit, mint ők?) –, de aki felnőttkorában is rendszeresen él az Oltáriszentséggel, egyre jobban eggyé válik Vele. Az elsőáldozás olyan, mint az esküvő, de Krisztussal való egységünk az Oltáriszentség folytonos vételével mélyül el, mint ahogy a házastársak egysége is az esküvő után, a közös élet során mélyül el igazán.

Tegyük fel magunknak a kérdést: tudok-e legalább annyit az Oltáriszentségről, mint ezek a kis elsőáldozók? És ha igen, komolyan veszem-e, élek-e vele? Igyekszem-e minden akadályt elhárítani a Krisztussal való találkozásom, egyesülésem útjából? Tegyük meg bátran – és minél előbb! Krisztus minket is, mindannyiunkat vár.

Pápai Zsuzsanna