Elsőáldozóknak: a csillagos ötös

51

A hittanórán ezúttal még a fiúk is komolykodva ültek a padban, senkire sem kellett rászólni. Nem csoda: aznap külön előkészületet tartott Teréz nővér az elsőáldozóknak az első gyónás előtt.

– Átismételjük mindazt, amit a gyónásról tanultunk – kezdte a nővér, és intett Palinak.
– Mit fogsz mondani, amikor belépsz a gyóntatószékbe?
– Dicsértessékkel köszönök, keresztet vetek, elmondom a gyónás előtti imát, azután felsorolom a bűneimet, megkapom a feloldozást és kijövök.
– Valami kimaradt. Ki tudja? Hárman is jelentkeztek.
-A bűnbánati ima.
– Jól van! Mondd is el, Sanyika!

Kissé döcögve, de ment az imádság. A nővér felszólította Pistát, de bizony őt is ki-ki kellett segíteni. Béla tudta ugyan hibátlanul, csak éppen nem nyitotta ki jól a száját, alig lehetett megérteni, mit mond. Ellenben Jenci, aki egyébként is gyors, szemfüles fiúcska volt. Fújta, mint a vízfolyás.

– Ez igen! – hangzott a megérdemelt dicséret. – így kellene tudnia mindenkinek. No mondd csak el még egyszer, hadd tanuljanak a többiek! Jenci megint remekelt. – Csillagos ötös! – mosolygott a nővér. – Nagyon jól van, kisfiam!

A szentgyónás napját hétfőre tűzték ki. A hittanosok izgatottan csoportosultak a gyóntatószékek körül.

– Nehéz volt? – kérdezték suttogva a kijövőktől.
– Nem, egyáltalán! Kár annyira izgulni.
– Olyan jó volt az atya?
– Nekem még az imádságban is segített!

A várakozók csöndes irigységgel nézték az oltár körül térdelőket. De jó már nekik!

Lassacskán Jencire került a sor. Gondolatban utoljára még átismételte a bánatimát, s belépett az ajtón. Ősz hajú, idegen tisztelendő atya fogadta. A fiú szabályszerűen keresztet vetett, elmondta vétkeit és rákapcsolt a bánatimára. Befejezte, s várakozóan nézett a rács felé. Az elismerés azonban elmaradt.

– Mondd el még egyszer, gyermekem – hangzott a félhomályból.

Jenci meghökkent. Hogyan? Valahol elhibázta volna? Ez lehetetlen! De ha ismételni kell, hát jó.

Gyorsan elhadarta a szöveget.

Az idegen lelkiatya ismét megszólalt:

– Mondd el még egyszer, kisfiam. Látom, a leckét jól megtanultad, de ez most nem lecke, és nem felelés. Ez most szentgyónás. Lassan, megfontolva mondj ki minden szót, mintha az Úr Jézus szemébe néznél. Neki mondd el, hogy bánod, amiért egyes dolgokban nem a jót, hanem a rosszat választottad. És ezt te tetted, akit az Űr meghívott kereszténynek, meghívott az ő követésére. Neki ígérd meg, hogy többé nem akarsz rossz lenni… Ugye, te is így gondolod, kisfiam?

Jenci lehajtotta a fejét, és egész lelkéből kezdte az imádságot. Erre a bánatimára már csillagos ötöst adtak az égben is!

Béres Kornélia
Husvéti fényes örömünk c. könyvéből

X. Piusz pápa az elsőáldozásról 

Szent X. Piusz pápát azelőtt Giu-seppe Sarlónak hívták, gyermekkorában pedig Beppónak (Jóskának) becézték. Akkoriban a gyerekeket csak 14 éves koruk körül engedték az első szentáldozáshoz, s neki nagy fájdalmat okozott a várakozás. Mikor pápa lett, elrendelte, hogy ne várakoztassák olyan sokáig a gyermekeket, hogy az Úr Jézussal a szentáldozásban találkozhassanak. Ti, akik tízéves korotok előtt már elsőáldozók lehettek, a szent pápának is köszönjétek meg. amiért nem kell még éveket várakoznotok a nagy találkozásra.

Ebben az életrajzi részben arról ‘olvashatunk, hogyan élte át Beppo ezt a várakozást, és hogyan próbálta megrövidíteni azt. Beppo érezte Isten közelségét, de azt a mérhetetlen távolságot is, amely őt a szentáldozás hiányában elválasztja tőle. Egyre türelmetlenebbül várta azt a pillanatot, amikor végre ő is vendég lehet Isten asztalánál. Nem értette, hogy neki – és minden gyermeknek, aki őszintén szereti Krisztust – miért kell olyan sok ideig várakoznia. Nem tudta elképzelni, hogy fogja kibírni a hátralévő időt. Ministrálás közben sokszor nézte irigykedve azokat a szerencsés embereket, akik az áldoztató rácsnál térdeltek, hogy magukhoz vegyék az Úr Jézust. Az egyik nap elpanaszolta a káplánnak szíve fájdalmát.

– Igen, ez így szokás – felelte elgondolkodván a káplán. – Ebben a dologban én nem dönthetek.

Beppo megkérdezte a plébánost is, de sajnos ő is hasonló feleletet adott:

– Sajnos, én sem dönthetek erről – mondta. – Talán a püspök úr… kérdezd meg tőle, ha egyszer találkozol vele.

Beppo nemsokára találkozott a püspökkel, aki a közelben bérmálást tartott, utána pedig a plébánián látták vendégül ebéden. Beppo utat tört magának a tágas ebédlő felé. Egy kicsit zavarban volt, mikor meglátta a sok papot, akik egy hatalmas asztal körül ültek és tekintetüket hol rá, hol az asztalfőn ülő püspökre szegezték. Amikor a püspök barátságosan megkérdezte tőle, hogy mi járatban van, Beppo így válaszolt:

– Nagyon szeretném tudni, hogy a gyerekeknek miért kell olyan sokáig várniuk az első szentáldozásra!
– Hány éves vagy? – kérdezte a püspök.
– Tizenegy! – válaszolta büszkén Beppo.
– Nézd fiam… – kezdte szelíden a püspök -, te még nem foghatod föl, hogy mit jelent ez a mindnyájunknak legnagyobb szentség… Ezért nem is veheted magadhoz méltó módon, csak ha már tudod, hogy mi a lényege, mit is jelent valójában!

– Én tudom, hogy a Megváltó van a szentostyában… és azt is tudom, hogy a szívembe akar jönni1 Ez nem elég? – mondta méltatlankodva Beppo. A szobában csend lett. A papok zavartan néztek egymásra, s a püspök is hallgatott.

Beppo végül arra kérte a püspököt, hogy legalább egy-két év engedményt adjon neki. Aztán köszönt és reménykedve elsietett. A püspök hosszan, elgondolkozva nézett utána. – Ennek a gyereknek lehet, hogy igaza van! – mondta. – Nem volna szabad ilyen sokáig várakoztatni őket.

Beppo másnap, a szentmise után izgatottan várta, mit fog mondani neki plébánosa.

– Édes fiam! – kezdte a plébános atya. – A püspök űr felhatalmazott engem, hogy jövő húsvétkor az Úr asztalához vezesselek. Nagy kegyelem ez, mindent meg kell tenned, hogy jól felkészülj!

Beppo nem tudott megszólalni. Megszorította plébánosa kezét, és anélkül, hogy bármit is mondott volna, kirohant a sekrestyéből. És futott, futott, ahogy a lába bírta.

Wilhelm Hünermann Lángoló tűz c. könyve alapján