Emeljük föl fejünket! Egy éve hunyt el Placid atya

93

Egy éve, 2017. január 15-én hunyt el a Gulágot megjárt Oloffson Placid atya. A bencés szerzetes előbb a lágerben tartotta másokban a lelket, majd generációknak adott útmutatót az Istenben való hiteles életre az ott megtapasztaltakon keresztül is. Tíz gondolatát idézzük fel megemlékezésként.

1. Amikor az ítélet után a Szovjetunióba vittek, egy vagonban harmincketten voltunk. Tizenhárom napig fel sem tudtunk állni, de rajtam akkor olyan szörnyű fáradtság uralkodott, hogy alig tudtam imádkozni is! Nem gondoltam arra, hogy felajánljam valamire ezt a keresztet. Később aztán nagyon-nagyon kértem Jézust, hogy tanítson meg keresztet hordozni.

2. Emberileg lehetett volna a fogságomban is arra gondolni, hogy én most Jézusnak segítek a kereszthordozásban, de ez nem jutott eszembe. Viszont egyre inkább segítettünk egymásnak fizikailag és lelkileg is. Bennem akkor született meg a tudat, hogy mint lelkipásztornak, nem szabad összeroppannom, mert az a kereszténység csődjét jelentené! Nagyon össze kellett szednem magamat, hogy ne csak magamban tudjam tartani a megmaradás lelkét, hanem fogolytársaimban is. Rá kellett jönnöm, hogy ott, akkor ez volt a hivatásom. Ezért küldött engem oda a jó Isten, és ez óriási erőt jelentett.

3. Emeljük föl fejünket! Bármennyire gyatra, kilátástalan és nehéz az életünk, bármilyen teher nehezedik ránk, bármilyen bizonytalannak látszik a jövő, ott, akkor, abban a döntő pillanatban emeljük föl fejünket. Magának a Megváltó Jézusunknak a kérése ez. Sőt, utasítása. Ezzel kezdődik az új egyházi év biztató nyitánya: „Emeljük föl fejünket!” Hiszen a vég számunkra nem negatívum, hanem a krisztusi megváltás megvalósulása, igazi találkozás Megváltó Jézusunkkal, ami maga az örök üdvösség.

4. De mit adhatunk mi, parányi emberek magának az Istennek? Csakis önmagunkat.
Vagy mondjuk így, önmagunkból valamit. A mai nap nehézségeit, érted, Jézusom, türelemmel viselem el. A fáradalmait, a gondjaimat, a problémáimat, amiket érted, Jézusom, áldozatkészen vállalok. Vagy a megbocsátásomat, az önzetlenségemet, amelyet szándékosan kipréselek magamból, mert ajándékot akarok adni Jézusnak. Mindez persze nem megy magától, ezt csak tudatosan lehet megtenni. Ahogyan a napkeleti bölcsek is tudatosan más úton tértek haza. Nekünk is, ha eljutottunk a karácsonyi Jézushoz, utána más úton kell járnunk. Az öntudatos, merész, krisztusi hit útján, amely bizony nemegyszer hitvalló, tanúságtevő kiállást követel tőlünk.

5. Jézus mindig az Isten akaratát tanította. Amit nekünk tennünk kell! Mégpedig minden kompromisszum, minden mellébeszélés vagy magyarázkodás nélkül. Az Ő tanítása elől nem lehet a megszokottba, a kényelembe, az önámításba menekülni. Ő mindenképpen döntést kíván. Hogy föladjuk görcsös ragaszkodásunkat önmagunkhoz. Hogy rájöjjünk, önzésünk visz mindig a bajba. Jézus viszont éppen életünk megoldását hirdeti: az evangéliumot, az Örömhírt. Válasszuk tehát önzésünk bilincsei helyett az evangélium szabadságát. Ezt kell meghallanunk Jézustól, mert nemegyszer éppen fordítva gondoljuk.

6. Gondoljuk csak meg: Jézus nem bölcs tanításával, nem megdöbbentő csodáival, nem vonzó egyéniségével, nem valamiféle diadalával váltotta meg a világot, még csak nem is cseppnyi könnyével, pedig az is éppen elegendő lett volna isteni erejénél fogva, hanem kínszenvedésével és kereszthalálával. (…) Bármennyire megdöbbentő, ez volt az Ő isteni bölcsessége. Hiszen ezzel értelmet adott még a szenvedésnek is. Ezzel magát az emberi szenvedést is megváltotta.

7. A Föltámadt Jézus úgy iparkodik minden szentmisében, hogy föllelkesítsen, az igazi életre segítsen minket, hogy kiemelhessen abból a reménytelen állapotból, amelybe olyan könnyen belegabalyodunk életünk útján. Minden szentmisében maga a Föltámadt Jézus szól hozzánk, s magyarázza, megvilágítja, hogy hogyan kell élnünk. Ismerjük fel Őt az igeliturgia szavaiban. Hogy aztán a szentmise második részében, az áldozati liturgiában minden kétséget kizáróan fölismerhessük az Oltár Kenyerében.

8. Valljuk csak meg: hányszor vonjuk kétségbe az Isten szeretetét! Ha szeretne az Isten, akkor nem tűrné mindezeket. Mert mindig azt várjuk az Istentől, hogy a mi elképzelésünk szerint szeressen minket. Vagyis óvjon meg minden bajtól, teljesítse minden kívánságunkat, pótolja minden mulasztásunkat, legyen minden kívánságunknak a kiszolgálója. Könnyen elfelejtjük, hogy Isten egyrészt nem a mi rövidlátó szemünkkel nézi a dolgokat, másrészt Ő nem akarja korlátozni szabad akaratunkat. Ő nem generáljavító műhely, hogy mindig korrigálja a hibáinkat. Ő igenis szeret bennünket küzdelmeinkben, betegségeinkben, kudarcainkban, magányunkban, sőt még bűnbe esettségünkben is szeret. Mégpedig nem egyszerűen emberi szeretettel, hanem csodálatos isteni szeretettel. Ebben biztosak lehetünk.

9. Sok helyen van úgy, hogy a páncélszekrényt két különböző zár őrzi. Az egyiknek a kulcsa az igazgatónál van, a másiké pedig a pénztárosnál, és csak a kettő együtt tudja kinyitni. Így vagyunk a mennyek országával is. Egyik kulcsa Krisztus kezében van: ez a hívás és a segítő kegyelem. A másik pedig a mi kezünkben: ez a kegyelemmel való együttműködés.

10. Napjainkban (…) az a legnagyobb probléma, hogy bűneink láncreakciójában élünk. Erőszakra erőszakkal, durvaságra durvasággal, indulatra gyűlölettel válaszolunk, és ez folytatódik vég nélkül. Egyetlen kiút van ebből az ördögi körből: az, hogy jót tegyünk azzal is, aki rosszat tesz nekünk. Szakítsuk meg a gyűlölet láncreakcióját!

Forrás: Oloffson Placid OSB: Imádságos könyvem/Magyar Kurír