GYÖTRŐ GONDOK

52

Az embert „gyötrik a gondok”. Mivel mérhetetlen, mivel végtelen, mindig van helye a gondok elraktározására. Vannak gonosz természetű gondok, ezeket ki kell küszöbölni. Vannak valódi, nemes gondok, de az ember túl gyenge elviselésükhöz, és még gyengébb a megoldásukhoz. A gondok megölik az embert: ha élni akar és jól akar élni, túl kell adnia gondjain. „Valaki” várja!

Fáj a májad…
fáj a fejed,
asztmarohamod van,
gyomorfekélyed van, vagy:
őszül a hajad,
ráncosodik az arcod,
vagy:
fáradt és szomorú vagy:
„Mennyi gond” –
„Tönkre vagyok téve” –
„Sohase lesz már nyugtom”…

És vonszolod mindig fájó és megkínzott testedet, meggyötört szívedet, amely csak azért él, mert élnie kell, és nem tudja, mi az öröm és a béke.
Vajon főként nem azért vagy-e gondterhelt, agyongyötört, mert nap mint nap begyűjtöd, évek óta elraktározod mindazt, ami rág, mardos és csendben, de könyörtelenül tönkretesz?
Nem annyira a kívülről jövő csapások pusztítanak, hanem inkább mindaz a rossz, amelyet magadba zársz, amely benned forrong, erjed, rothad:
– a féltékenység mardos, amelyet őszintén bevallasz, vagy amely ott bujkál szomorúságod, duzzogásod, szavaid, hallgatásod mögött,
– a dühöd, hogy nem csillogsz, nem vesznek észre, nem részesítenek előnyben,
– a félelem bizonyos személlyel, eseménnyel, kísértéssel szemben: félelem, hogy nem tetszel, hogy elrontasz, elmulasztasz valamit…
– a harag és a bosszúvágy: ezt
még megfizeti, …megbosszulom magam, majd föléje kerekedem; ha kezembe kaparinthatnám!…
– a kételkedés: ez nekem sosem fog sikerülni, lehetetlen, túl nehéz számomra, nem fog megérteni,
– a múlt siratása: ha tudtam volna, ha újra kezdhetném, soha nem fogok megvigasztalódni,
…a hazugságok, haragok, neheztelések, negatív kritikák, rágalom, gyalázkodás, irigykedés és egyebek: a rossz, amelyet elhintesz minden nap szavaidban, mosolyodban, sóhajaidban, vállrándításaidban vagy ravasz fondorlataidban. A rossz, amely benned forrong és kiárad belőled, de téged sebez meg elsősorban, mielőtt még másokat megsebezne.
Szíved tág, de túlzsúfolt, mint egy rendetlen padlás. Letűnt nemzedékek hagyták ott elavult holmijukat, (mint ahogy rád hagyták szép bútoraikat is), és te is csak haszontalan szemetet halmozol fel ott. Kedvenc tárgyaidat is odarakod, amelyeket majd egyszer újból használni akarsz, de egyelőre elrejted őket: egy egészségtelen álmodozásnak, egy olvasmánynak, egy tekintetnek az emlékét, egy szenvedélynek az ízét, a bosszú kielégültségét, egy ragyogó siker gőgös gyönyörét… Nem jársz-e gyakran körbe emlékeid padlásán, hogy megtaláld azt, amit el kellett volna hajítanod?

Vannak gondok és van rossz, amelyet megfigyelsz magadban, látsz, érintesz, megnevezel.
Van olyan gond is, amely el van ásva, eltűnt a szemeid elől. És végül van olyan is, amelyet lábbal tiportál, hogy elfelejtsd, s amely örökre halottnak tűnik.
De tévedsz. Mindaz, ami benned van, élő. Él, amikor rá gondolsz, és él, amikor nem gondolsz rá, él nappal, és él éjjel, amikor alszol. És minden benned élő rossz – neked rossz!
Ez lehetetlen! Az a régi gyűlölség, megbántott érzékenységem: meg nem értés, megvetés, elhagyatottság, lenézés; az a kudarc ügyeimben, kapcsolataimban, otthonomban; az a megpróbáltatás, hiba… az már a múlté, el van temetve, ne térjünk rá vissza többé! De bizony él az, vagy ha halott lenne is, teteme megmaradt, és hullaszagot áraszt benned.
Szekrényedben a döglött egér nem mérgez többé,… ha kidobod.
Motorod gumikerekében a szeg nem lyukasztja ki belső gumidat,… ha kihúzod.
Tegnapi és tegnapelőtti gondjaid gyűjteménye, kis és nagy, valódi és álgondjaid nem mérgeznek többé, ha túladsz rajtuk.
Vannak hamis gondok, melyekkel nem büszkélkedhetsz, amelyeket határozottan el kell vetned, amelyekért bocsánatot kell kérned: de vannak valódi gondok, a mindennapi kenyér gondja, a jövő gondja, a nevelés gondja, a megszerzendő jog és béke gondja, az emberszeretet és a világ megmentésének a gondja. Ez a számtalan gond apránként, napról napra ezernyi kérdéssel kínoz, szorongat minden percben, minden találkozásnál, mozdulatnál; legalább ezeket a gondokat el kell-e fogadni, el kell-e viselni?
Nem, túl gyenge vagy. Add át gondjaidat!
De hát akkor én nem teszek semmit.
Dehogynem, odaadod őket.
Ez túl könnyű volna.
Nem, nagyon is nehéz igazi gyermeknek lenni, semmit meg nem tartani magunknak, mindig mindent odaadni – még az örömeinket is – a Másiknak, hogy az viselje; nagyon nehéz mindig Mellette menni, mindig kézen fogva, kicsivé, olyan egyszerűvé, olyan alázatossá válni, hogy végül is engedjük, hogy ő VEZESSEN BENNÜNKET.
Szegény „öregem”, mikor fogod megérteni, hogy SEMMIT sem tudsz Nélküle elviselni, még önmagadat sem?

Michel Quoist