Halál, örök élet, győzelem

28

Az ember vágya, hogy éljen. A hívő ember, hogy ezt elérje, Istenre támaszkodik. Az üdvösséget mint adományt nézi, nem pedig mint szerzett javat. Miközben a mai kultúra a haladásban bízik, amit önerőből teremt meg, a keresztény ember arra az eljövetelre számít, amely az új élet lehetősége a kegyelem által, és hogy megszerzi azt, amit hajdan elvesztett. Lelkülete nem lemondó, egyre inkább annak a kötelességét érzi, hogy együttműködjék Krisztussal.

A halált kezdettől félelem és tisztelet kíséri, mivel gyökeresen szembeáll az élettel. Ma mint általános jelenség áll az érdeklődés előterében, s mint különlegesség is, nem egyszer bagatellizálva, különösen a televízióban. Ne kerüljük tabuként: beszélnünk kell róla, mint olyan kérdésről, amely az életünkhöz tartozik.

Azok körében is, akik hisznek Istenben, kétségek támadnak a feltámadásban, a túlvilági életben, a mennyország, a pokol létében. Minket is jobban lefoglal a szenvedés, amely a halál előtt jár, mintsem az, ami a halál után következik. Az ember vágya, hogy éljen. Minden erejével elutasítja a halált, amely ugyanakkor könyörtelenül közel van. A pusztulás együtt jár a természettel. Bizonyos értelemben a halál akkor kezdődik, amikor az élet: az életünkkel kezdünk meghalni, s a halál akkor ér véget, amikor az élet: szervezetünk sejtjei elöregednek, már nem képesek megújulni. Gyorsan elszalad az élet. “Minden ember, aki anyától született, szegény a napokban, de jóllakik a gonddal. Mint virág kinyílik, azután elhervad, eltűnik, mind árnyék, nincsen maradása” (Jób 14,1-2). Élete lehet öröm vagy szenvedés, mindegy: a halál vár rá. Az ember törékeny, a halál eljegyzettje. Vágya, hogy folyton éljen, kudarcba fullad. Így folytonos aggodalom kíséri.

Ha a pusztulás természetes, a halál, melyet úgy élünk meg, mint aggasztó magányt, nem fér bele a teremtés tervébe. “Mert a halált nem Isten alkotta, Ő nem leli örömét az élők pusztulásában” (Bölcs 1,13). Az emberiség történetéhez viszont hozzátartozik a bűn, az elidegenedés Isten közösségi szándékától: “a bűn belépett a világba, s a bűnnel a halál” (Róm 5,12). Jézus, anélkül, hogy bűnt követett volna el, magára vette az emberi természetet. Tudta, mi a félelem, a szorongás, a könny és a keserűség, de alávetette magát az Atya akaratának és egészen feláldozta magát az emberiségért. A remény legteljesebb értelmében átadta magát a halálnak. Föltámadása a hívő ember életének alapja: “Ha Krisztus fel nem támad, hiábavaló a mi hitünk” – vallja Szent Pál. Tanúságtétele az őt követőknek kihívás, hogy legyenek hűségesek az Atyához, aki irgalmas és szeretetteljes. A szeretet nyilvánuljon meg bennünk embertársaink iránt is, hitünk vezessen a végső partok felé, az életre, ahol véget ér a halál, s ahol az Úr letöröl szemünkről minden könnyet.

A keresztény ember is fél a haláltól, mint minden ember. Maga Jézus is félt. A hit sem mentes a haláltudattól. Mégis tudja, hogy a halál nem a végső állapot. Az Atya utolsó hívásának engedelmeskedve, Krisztus a kereszthalált és a feltámadást vállalva a Szentlélek ereje által képes volt legyőzni a halálfélelmet, amely végül örömre vált. Szent Pál mondja: “A győzelem elnyelte a halált. Halál hol a te győzelmed? Halál, hol a te fullánkod?” (1Kor 15,54-55) A halál tehát az életbe vetett hitnek, Isten szeretetének végső aktusa, amely minden emberre vonatkozik.

A halál a teljes személyt érinti, tehát nem csupán biológiai tény. Kedves társ, akit a hit, a remény és a szeretet erősít, kísér.

A hívő ember meggyőződése, hogy Istennel lévő kapcsolata a halállal sem szakad meg, s hogy az igazak boldog sorsra jutnak. “Mindig szemem előtt lebeg az Úr, Ő áll jobbomon, hogy meg ne inogjak. Ezért örül a szívem és ujjong a lelkem s a testem is békében fog majd nyugodni. Nem adod lelkemet a holtak országának, s nem hagyod, hogy szented meglássa a sírt. Az élet útjára tanítasz engem. Színed előtt az öröm teljessége, s jobbodon a gyönyörűség mindörökké” (16. zsoltár 8-11). “De most már mindig nálad maradok, hiszen megfogtad jobbomat” (73. zsoltár 23). Az igazak tehát a halál után megkapják jutalmukat, a gonoszok pedig büntetésüket. Jézus a dúsgazdagról és a szegény Lázárról szóló példabeszédében, valamint a bűnbánó latorhoz intézett szavaiban is ezt erősíti meg. A közösség Jézussal erősebb a halálnál, egy örök életen át tart. “Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában, mégis meghaltak. Ez a mennyből alászállott kenyér, aki ebből eszik, nem hal meg.” (Jn 6,48-50) “Bizony, bizony mondom nektek, aki megtartja tanításomat, az nem ízleli meg a halált örökre.” (Jn 8,51) Aki hisz Isten Fiában, már birtokolja az örök életet, és az utolsó napon a feltámadással elnyeri a teljes üdvösséget. (Jn 6,40.47)

A halál után a személy fennmarad, tudata és akarata van. Az ember személyiségfejlődése az Úr feltámadásában való részvétel felé halad. Feltámadása akkor kezdődik, amikor a hit és a szeretet életébe öltözik a földön. “Mi tudjuk, hogy a halálból átmentünk az életbe, mert szeretjük testvéreinket” (1Ján 3,14). Élete végén átlép egy magasabb rendű életbe, amelyre Isten rendelte, s ebben semmi sem veszélyezteti. Végül a történelem végén a feltámadás kiterjed a testre és az egész kozmoszra.

Heidelsperger István
mátészalkai plébános