Hogy leomoljon a fal

22

Pogány István atya a papi szolgálatban töltött első eveiről

  – Minden kezdet nehéz, ugyanakkor lelkesedéssel és örömmel tölt el. Hogyan nyilvánul meg ez a pap életében?

– Minden ember arra vágyik, hogy szeressék, és hogy Ő is szeressen. Ha a pap nagyon odafigyel arra, hogy szeresse az Istent és a híveket, akkor viszonzást kap, például az emberek elmondják, hogyan sikerült megvalósítani a pap biztatására Isten akaratát. Ez a papnak a “sikere”. Nagy örömet tapasztalhat meg Isten munkatársaként. Amikor valaki a gondjait nem tudja megosztani családtagjaival vagy barátaival, és szuverén segítőt keres, a pap közelebb segítheti Istenhez. Ez a várakozás töltött el már a szemináriumi évek alatt.

A papszenteléskor és a primícián különös módon is éreztem az Úr Jézus jelenlétét, és ez később, a nehezebb időszakokban sokat segített. A problémák között nem mindig érzi az ember az Ă jelenlétét, de vissza lehet nyúlni az élményhez: ott, akkor jelen volt. Ahogy Jézus sem érezte a kereszten Isten jelenlétét, aki viszont különös módon jelen volt – ugyanígy, ha az ember igent mond a fájdalomra (és nem a maga bűnéért szenved), Jézus munkatársává válik. Ha hordozom azt a fájdalmat, amit Jézus hordott, Isten velem van, attól függetlenül, hogy nem érzem.

  – Mi okozott fájdalmat, váratlan nehézségeket?

– Az emberek fájdalmas élethelyzetei – ha a pap együtt érez velük, megosztja fájdalmukat – súlyos terhet jelenthetnek. Persze nem szabad megbénulni ettől, el kell tudni vonatkoztatni ahhoz, hogy segíteni tudjunk.

Lehet ez a teher egy egyházközség kollektív fájdalma is, amikor széthúzás van, mert az emberek a saját akaratukat keresik. Vagy fájdalmat okozhat a közömbösség is, amikor a hívek nem akarnak segíteni. Mindebben benne lehet a pap bűne is, hogy nem képes önmagáról lemondani és az Úristen akaratát keresve véghezvinni azt. Akárcsak a házasságban, a pap és a hívek kapcsolatában is mindkét fél részéről szükséges, hogy lemondjon saját akaratáról, saját önzéséről és céljairól azért, hogy Isten akaratát megvalósítsa. Nehézséget jelenthet még a papnak, hogy fel tudjon tárulkozni, önmagáról, az érzéseiről beszéljen, megengedje a másiknak, hogy meglássa, mi van benne. Személyes összejöveteleken, egy-egy konkrét dolog megvalósítása kapcsán beszélhet arról, mi fontos a számára.

 – Hogyan található meg az egészséges arány a külvilág és a “benső végtelen” között?

– Ebben a sikertelenség is segítségünkre van. Ha a fiatal pap úgy akarja jól végezni a munkáját, hogy közben elhanyagolja az imádságot, kiéghet. Ha az emberekkel kudarcot vallok – ilyenkor kell Istenhez fordulni, bűnbánatot tartani, segítségével megkeresni, hol hibáztam, és akkor újra keresni az embereket. Mindenkire igaz, de a papra különösen, hogy nem “működik” jól az élete imádság nélkül.

Visszajelzéseket Isten sokszor a híveken keresztül küld – ilyet csak akkor nem kap a pap, ha távolságot hoz létre önmaga és az emberek között. Mint Ádám és Éva esetében, a bűn falat épít Isten és ember, ember és ember között, sőt, az emberben magában is. Azért fontos a bűnbánat és utána az Istennel való kapcsolat helyreállítása, hogy a fal leomoljon.
A fal leomlását gátolhatja a félelem is. Ádám elbújik Istentől, mert fél. Fél a házastársától is, ezért öltözködik. A ruha itt annak a félelemnek a szimbóluma, hogy a másik becsaphat, kiszolgáltathat, megsérthet, kinevethet.

   – A szemináriumban töltött közösségi évek után mennyire kísért a magány érzése?

– Rajtam múlik. Lehet közösségem Istennel, a hívőkkel és a paptestvérekkel. Ha a pap e három irányba keres, nem lesz magányos. Az egyedüllét valójában az Úr Istennel való együttlét, nem magány! A pap örül neki, hogy Vele lehet, ebből töltekezik. Amit kap, abból továbbadni is akar, ezért keresi a híveket.

A papokkal való közösségben pedig megértésre talál. Itt jobban átérzi, hogy Ő is személy, hogy emberként is fontos. Beszélhet az érzéseiről, félelmeiről, fájdalmairól, kudarcairól. Mert kudarcok is érik, amelyek elkeserítik. De ha ezeket megosztja a paptestvérekkel, megtapasztalhatja, hogy ez a “normális”, mások is így vannak vele. Lehet például, hogy olyat várt el a hívektől, amit nem is akart az Úr Isten, vagy lehet szomorú a hívek hűvössége, közönye miatt. A fájdalmat le kell tenni az Úr Isten elé, a kereszt lábához. A pap – és minden keresztény – hivatása egyesülni az elhagyott Jézussal a kereszten. Akár a maga, akár a hívei bűnei miatt szenved, fájdalmát ajánlja fel Istennek egészen elégő áldozatul, ahogyan Jézus.

Végül szeretném elmondani, hogy bár az irányt látom, a megvalósításban nagyon sokszor kudarcot vallok. Ma is van, amiben tudom, mit kellene tenni, de naponta ötször is elbukom. Ez elcsüggesztene, de tudom, hogy maga az úton levés a fontos, nem az, hogy milyen gyorsan haladok rajta. Isten a próbálkozásaimat is nézi.

PPM

Pogány István atya, szolyvai plébániai kormányzó 1976-ban született Botfalván. 2001-ben szentelte pappá Munkácson Majnek Antal püspök. Papi jelmondata: Jézus mondja: “Hogy tüzet gyújtsak.” (Lk 12,49)