Hogy örömünk és boldogságunk teljes legyen

83

– Mesélnél a családodról, gyerekkorodról? Milyen környezetben nőttél fel?

– Isten akaratából és szüleim közreműködésével 1987. május 8-án születtem Munkácson, egy átlagos kárpátaljai családban. Azért mondom, hogy átlagos, mert nemzetiségi összetételét tekintve a Kárpátaljára jellemző sokrétűség a mi családunkban is megvalósult. Így én anyai ágról a magyar és a sváb, míg apai ágról az orosz és az örmény vérvonalakat örököltem. Gyermekkoromat szülővárosomban töltöttem. Időm nagy részét pedig a templom illetve a papok közelében. De nem azért, mert közel laktam, hanem mert szerettem ott lenni. Tanulmányaimat a munkácsi 3. számú II. Rákóczi Ferenc középiskolában végeztem. Itt szereztem meg az érettségi bizonyítványomat is.
Szüleim nyolc éves koromban elváltak. Én édesanyámmal és nagymamámmal maradtam. Édesanyámnak sok áldozatot kellett hoznia azért, hogy a tőle telhető legtöbbet megadhassa nekem, beleértve a jó nevelést is, és ezért én örökre hálás leszek neki, mert úgy érzem, hogy jó munkát végzett.

– Miért választottad a papi hivatást? Családod, barátaid, környezeted mit szóltak döntésedhez?

– Úgy mondanám, hogy nem én választottam a papi hivatást, hanem Isten választott ki engem a papi hivatásra. Meggyőződésem, hogy megközelítőleg úgy zajlottak az események az életemben, mint ahogy azt kicsit más kontextusban, de Máriánál, Jézus anyjánál olvashatjuk. Ugyanis Mária nem egy álláskatalógusból választotta ki az istenanyai hivatást, hanem az Isten választotta ki őt arra, hogy Isten anyjává legyen. És Mária kimondta erre a hivatásra az igent. Amikor én felismertem Isten hívó szavát az életemben, akkor én is kimondtam egy igent. Tehát én nem hivatást választottam, hanem hívásra válaszoltam.
Egészen kicsi koromtól jelen van az életemben Istennek ez a hívó szava, ezért a családom és a barátaim előtt sem volt titok. És mivel a környezet, amiben nevelkedtem, azt látta rajtam, hogy érdeklődésem ebbe az irányba visz, nem lepődtek meg azon sem, amikor is az utolsó érettségi vizsgámat követően jelentkeztem egyházmegyénk főpásztoránál, papi hivatás gyanújával…

– Hogyan teltek a szemináriumi éveid? Voltak-e nehézségek? Mi volt a legszebb, legemlékezetesebb?

– Mint minden más életterületen, úgy itt is (a szemináriumban) voltak nehézségek. Kellett egy kis idő, hogy megszokjam a közösségi életformát. Ugyancsak kellett idő ahhoz is, hogy felzárkózzak a tanulmányok területén. De egészében véve azt tudom mondani, hogy sok olyan élményben volt részem az évek alatt, amelyekre szívesen emlékezem.

– Miben más egy szeminárium, mint egy főiskola vagy egyetem?

– Az eltérés elsősorban nem a tanulmányokban van – bár ott is akadnak különbségek. A papképzés egy nagyon komplex és zárt rendszer, ami a növendékek egész napját felöleli és szabályozza. Ebben a rendszerben megvan a helye a szellemi tevékenységnek, tanulásnak (hétfőtől péntekig, napi 5-7 óra, délutáni kötelező stúdiumok), a lelki életnek (reggeli elmélkedés, szentmise, adorációk, zsolozsma imádkozása, punkták, esti szentségimádások) és természetesen a kikapcsolódásnak, pihenésnek is (kirándulás, sportolás, stb). Tehát a szembetűnő eltérés az életrendben figyelhető meg. A tanulmányok tekintetében nagy eltérések nincsenek. Legfeljebb az, hogy tanulunk olyan tárgyakat is, amelyek kimondottan papi tevékenységhez tartoznak (pl. a szentségek kiszolgáltatásával kapcsolatos tudnivalókat).

– Miért szükséges, hogy a papnövendékek ilyen „zárt” jellegű intézményben készüljenek a hivatásukra?

– Valószínűleg azért, hogy elsajátítsanak egyfajta életritmust, amelynek később megtartó hatással kell lennie rájuk.

– Változott-e az istenképed, illetve az Istennel való kapcsolatod a teológiai tanulmányok hatására?

– Az a benső, legalapvetőbb tapasztalatom az Istenről nem változott, viszont sok olyan ismerettel gazdagodhattam latra indítottak. De hát ez nem is meglepő, mert eleve egy olyan Valaki szolgálatába álltam, aki vég nélküli, kimeríthetetlen – ha csak a megismerés tekintetében beszélünk róla.

– A hívők és sokszor a kereső emberek is gyakran a paptól várják kérdéseikre a válaszokat; azt remélik, Isten embereként a pap közvetíteni tudja Isten akaratát, tervét, üzenetét az embereknek. Szerinted ez is a pap feladata? Hogy érzed, te tudod majd hitelesen közvetíteni Istent az emberek felé?

– Úgy gondolom, joggal keresik és várják az emberek a természetfölöttivel kapcsolatos kérdéseikre a választ azoktól, akik Isten közvetlen szolgálatában állnak. De nem szabad elfelednünk azt sem, hogy minden embernek saját feladata és felelőssége az Isten üdvösségre hívó szavára válaszolni. Helyettem vagy helyetted senki sem képes az igent kimondani. Így van ez az élet minden területén, és nem csak a jóban, hanem a rosszban, a bűnben is.
Én úgy érzem, hogy azt az Istent, aki maga a Szeretet, és aki az igazság és az irgalom Atyja, életem utolsó leheletéig próbálom és akarom közvetíteni.

– Hogyan élted meg tavalyi diakónusszentelésedet? Milyen volt a gyakorlati éved?

– Leírhatatlan érzés volt annak az egész eseménynek, történésnek a részesévé lenni. Ott feküdni azon a helyen, ahol előttem már oly sokan szemem láttára „meghaltak a világnak”, és most én is. Nem is tudom, mit mondjak. Egyszerűen természetfeletti volt.
A gyakorlati időmet az aknaszlatinai, a nagybocskói illetve a gyertyánligeti egyházközségek szolgálatában töltöttem, Butsy Lajos plébános atya mellett. Nem árulok el vele nagy titkot, ha azt mondom, hogy nagyon jól éreztem ott magam.

– Mit tartasz fontosnak a papság megélésében? Miből tudsz majd erőt, lelkesedést, lendületet meríteni a mindennapi szolgálathoz?

– Fogalomtáramban talán az egyik legfontosabb fogalom a „szeretetkapcsolat”. Szeretetkapcsolat Istennel, önmagammal és az emberekkel. Mert meggyőződésem az, hogy ha nem eleven a szeretetkapcsolatom az Istennel, akkor attól kezdve minden felborul. Akkor már nem tudom értékelni azt, amit teszek, tehát már önmagamat sem tudom helyesen szeretni. És ha nem szeretem az Istent, sem önmagamat, akkor mire leszek képes az embertársaimmal? Hát sok mindenre, de szeretni már nem fogok tudni. Legalábbis érdek nélkül nem. Erőt, lelkesedést, lendületet talán fölösleges is lenne máshol keresni, mint Istenben, ha ő maga nem adna nekünk olyan ajándékokat, amelyeken keresztül lelkesít, erőt és lendületet ad. Ilyen ajándékok a világi és pap barátok, valamint azok az emberek, akik közel állnak hozzám, akiknek a társaságában meg tudom tapasztalni Isten minden emberi értelmet felülmúló szeretetét.

– Mi a papi jelmondatod? Miért éppen ezt választottad?

– A papi jelmondatomat a Római levélből vettem: „Akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra válik, hiszen ő saját elhatározásából választotta ki őket” (Róm 8, 28).
Azért választottam ezt az idézetet, mert ez az én tapasztalatom is: az az Isten, aki kiválasztott magának, és akit én szívből szeretek, megadja nekem azt a kegyelmet, hogy minden, amit megéltem, és amit még meg kell élnem, a javamat fogja szolgálni. Hogy miért? A válasz egyszerű: mert Ő a Szeretet.

– Szerinted a mai fiatalok helyesen látják a papi hivatás és a vallás lényegét? Ha nem, mi az oka? Hogyan lehetne elérhetőbbé, érthetőbbé tenni a katolikus hitet?

– A mai fiatalok sok mindenről azt gondolják, hogy ismerik a lényegét, ismerik a működési elvét. Természetesen ez a kijelentés nem érvényes minden fiatalra, de sajnos egyre többeknél megfigyelhető ez a fajta magatartás. Ezzel az a baj, hogy amikor összetalálkoznak a gyakorlatban azzal a valamivel, és az mégis másképp működik, akkor fennáll a veszélye annak, hogy elvetik a valóságot, és továbbra is a hibás elmélethez ragaszkodnak. Ehhez sokszor egyfajta dacolás is társul: hibás, de azért a sajátom, nem pedig egy „ősi sztereotípia”. Ha ugyanezt az egyenletet alkalmazzák Istenre is, akkor azzal találkoznak, hogy az Isten nem egyezik meg az általuk „Isten működési elve”-ként elkönyvelt egyenlettel. Itt két irányt vehet az események kibontakozása: vagy rövidre zárul a kör és elvetik a „nem kompatibilis” Istent, vagy pedig átírják, törlik a hibás egyenletet.
Viszont ettől a hibás gyakorlattól eltekintve úgy látom, hogy azok közül a fiatalok közül, akik megpróbálják meglátni a papi hivatás, vagy egyáltalán a vallás lényegét, sokan igenis eljutnak a helyes ismeretre.
A katolikus hitet elérhetőbbé és érthetőbbé talán a legszebb és legvilágosabb módon a „felkiáltójel”-szerű, hiteles életpéldával lehet tenni: úgy élni keresztényként, hogy mások rákérdezzenek örömünk és kiegyensúlyozottságunk okára.

– Hogyan, mitől lehet boldog ma egy pap élete? Egyáltalán lehet egy papnak a boldogságra vágyni a földi élete során, vagy a hit megélésére, a papi szolgálatra kell tennie a hangsúlyt?

– Sokszor beleesünk abba a hibába, hogy megvonjuk a paptól – még ha csak elméletben is – a boldogság jogát itt a földi életben. Mintha az az ember, aki papi hivatást kapott az Istentől, már nem illene, hogy boldog legyen, hanem folytonos komorsággal, Isten egyházának szolgálatában meggörnyedve, csuklyában és imára kulcsolt kézzel kellene, hogy az emberek között járjon. Pedig ez nem így van, és Isten sem ezt akarja. Isten azt akarja, hogy minden ember boldog legyen. És hát a pap is ember…
Amikor Jézus az utolsó vacsorán a szeretetre és a legfőbb parancs megtartására tanította apostolait, többek között ezt is mondta nekik: „Ezeket azért mondtam nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek, és örömötök ezzel teljes legyen” (Jn 15,11). Tehát nem azt akarja, hogy kicsit örüljünk, vagy hogy kicsit legyünk boldogok, hanem azt, hogy örömünk és boldogságunk teljes legyen. De nem csak majd, az örökkévalóságban, hanem már most itt, a családjainkban, hivatásunkban, egész életünkben.

Az interjút készítette:
Bunda Szabolcs