HOGY SZERELMÜNKET JELLÉ TEGYÜK…

64

Munkácsi családtalálkozó

Szeptember 19-én egész Kárpátalja területéről érkeztek férfiak, nők és gyerekek az első kárpátaljai családtalálkozóra. Nem szeretnénk részletesen ismertetni a programot, erről csak annyit, hogy amíg a gyerekek számára egész nap volt játékos elfoglaltság, szüleik lelki programokon vehettek részt. Bíró László püspök atya, aki a Magyar Katolikus Püspöki Kar családreferense Magyarországon, a házasság szentségén keresztül közelítette meg az egészséges család kialakításának kérdését. Előadásán megpróbáltunk jegyzetelni: ennek kivonatát adjuk most közre.

Hogy szerelmünket jellé tegyük…

Emlékezzünk csak vissza az esküvőnkre! Azt szoktuk gondolni: íme, most megtörtént a házasság szentségének kiszolgáltatása. Pedig tévedünk: összekeverjük a házasságot, mint egyházjogi cselekményt, és a házasságot, mint szentséget. A templomi szertartás valójában csak a szentségi házasság első órája – ettől kezdve a házasfelek szüntelenül a szentség kiszolgáltatásának, a kegyelem közvetítésének állapotában vannak. Házasságunk célja, hogy az Egyházban szerelmünket jellé tegyük: bemutassuk, hogyan szeret minket az Isten.

A Biblia tájékoztat minket arról, hogyan történik a szentség állandó kiszolgálása. Az Efezusiaknak írt levél ír a feleség és a férj teendőiről is. Sokakat felháborít, hogy Pál arra szólítja fel az asszonyokat, hogy engedelmeskedjenek férjüknek. Vajon nem idejétmúlt dolog ez? Olvassuk azért egy kicsit tovább a szöveget: „Azért kell az asszonynak engedelmeskedni férjének, mert a férj feje az asszonynak, úgy, ahogy Krisztus is feje az Egyháznak.” Hogyan volt Krisztus az Egyház feje, ura? Úgy, hogy az utolsó vacsorán letérdelt, és megmosta az apostolok lábát. A férfiak számára az a parancs, hogy úgy szeressék feleségüket, ahogy Krisztus szerette az Egyházat, márpedig Ő úgy szerette, hogy a keresztre ment érte, hogy az életét adta érte, hogy az utolsó csepp vérét kiontotta érte.

Egymást átölelni: Krisztust átölelni

A házasság az adás szentsége. A házasságban két ember maradéktalanul átadja magát egymásnak. Ez azt jelenti, hogy akik eddig a kereszténység kötelékében testvérként tartoztak egybe, most mint egy ember tartoznak Krisztushoz. A házasság szentségében egymást
átölelni és Krisztust átölelni – egyazon ölelés. Ketten egyként beletagozódnak Krisztusba.
Krisztus igent mondott ránk, és tudjuk, hogy az ő igenje vissza nem vonható. Éppen ezért nem tudja az Egyház felbontani a házasságot: hisz az Krisztus visszavonhatatlan igenjével egyesít. Ugyanez a szeretet természete is: mert ha házastársam szeretem, megszűntem önmagamnak lenni, már nem én rendelkezem önmagammal, nem vonhatom vissza magamat! A házasság szentségében élő ember arra vállalkozik, hogy megjeleníti Krisztus visszavonhatatlan szeretetét. Krisztus nem úgy reagált az emberre, hogy á, ez bűnös, na, akkor le van fütyülve! Ellenkezőleg: „Bűnös? Akkor elmegyek, és meghalok érte”.
Ha a szeretet én központú, állandó rettegésben él az ember: meddig felelek meg, meddig tudom a társam boldoggá tenni – mikor adja ki az utamat… így az alapvető biztonságszükséglet nincs kielégítve. Krisztus viszont azt mondja: nincs nagyobb szeretet annál, mint mikor valaki életét adja a másikért. A házasság szentségében mindig meghalunk a szeretetben egymásért apró tettekben, és mindig újjászületünk. Ezért a házasság a húsvét szentsége: a meghalásé és az újjászületésé.

A megelőző szeretet

Van két szentírási mondat, amit szinonimaként szoktunk emlegetni. Az egyik: „Amit nem akarsz, hogy tegyenek veled, te se tedd mással!” Ez az ószövetségi megközelítés. Ezzel igazából még semmit sem tettünk. Jézus viszont átalakítja ezt a mondatot: „Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is azt tegyétek másokkal!” Jézus a megelőző szeretetről beszél: bárhogy viselkedik a másik, te már kezdd el tenni vele a jót! Az egész emberi lét ezen a megelőző szereteten nyugszik. Amikor a házastársak között bekeményednek a frontok – Jöjjön ide először ő!” -, akkor nem a krisztusi megközelítést éljük meg. Ő megelőző szeretettel szeretett minket. Mi pedig, mikor egymásnál időzünk, Krisztusnál időzünk. Egymás felé fordulásunkkal szüntelen kegyelmet közvetítünk.

A közös imádság — vagy egy másik lehetséges alcím: „Add, Uram, hogy TV lehessek!”

A házasság szentsége létrehozza két ember felbonthatatlan, szilárd egységét. Ezt kellene láthatóvá tennünk az Egyházban. Segíti ezt a közös lelki élet, a közös imádság, a közös lelkivezető és szentmise. A családi imádság nagyon fontos, mert így válunk benső emberekké, márpedig csak benső emberként vagyunk képesek az önátadásra, az igazi házasságra. A közös imádságot – mivel nem is olyan könnyű megkezdeni, illetve kitartóan végezni – meg kell szervezni. Jó, ha meghatározunk egy időpontot, amikor – pl. a nap elején, vagy végén, esetleg a tévénézés előtt – összegyűlhet a család egy közös imára. De lehet az együtt töltött idő egy közösen nézett film megbeszélése vagy akár egyszerű beszélgetés is. A televízió szerepét a családban mindenképpen érdemes megvizsgálni. Egy kisgyerek imádkozta: „Add, Uram, hogy TV lehessek, mert akkor az apukámnak meg az anyukámnak lesz rám ideje!”

Vétkek az egység ellen

A házastársi egység ellen, sajnos, sokat vétünk, sokszor úgy, hogy nem is tudjuk. Két történet ennek illusztrálására:
Egy házaspár húszévi házasság után azzal kereste fel a papot, hogy csődbe ment a kapcsolatuk, válni akarnak. Az okok kutatása közben felszínre került egy régi esemény. Még a házasság első évében történt, hogy – miközben a férj munkában volt – megérkezett a feleség édesanyja azzal, hogy prémiumot kapott, és elhatározta, hogy szőnyeget vesz nekik. A feleség anyja nyakába ugrott örömében, el is mentek, és megvették a szőnyeget. A férj, mikor hazaérkezett, úgy tett, mintha örülne a szőnyegnek, ám – mint ez most kiderült – nagyon szenvedett attól, hogy úgy érezte, a felesége nem vele, hanem az anyósával éli a házasságukat.
A másik is egy „szőnyeges” példa, amely szintén csaknem a házasság felbomlásához vezetett. Egy férjnek az volt a szokása, hogy amikor hazajött, első dolga volt, hogy lehajolt, és a szőnyegről felszedegette a morzsákat. Feleségében – bár erről nem beszélt – egyre gyűlt a szorongás, egyre inkább kételkedett abban, hogy jó háziasszony, feleség és anya. Végül az asszony szinte elvesztette abbéli hitét, hogy férje szereti és értékeli őt.
A két történetben az a szörnyű, hogy egyikben sem volt semmi rossz! Mégis a házasság válságát idézte elő. A felek nem gondoltak ugyanis arra, hogy sohasem az van, ami objektíve történik, hanem amit szubjektíve érzünk! Nagy baj, hogy a történések, események szintjén kommunikálunk, és nem beszélünk az érzéseinkről, a félelmeinkről. Ez csak úgy megy, ha időt szakítunk egymásra. Mondogatjuk: az érzéseimért nem vagyok felelős. De ha nem mondjuk ki az érzéseket, egy idő után áthághatatlan falat emelnek közöttünk. Nem ismerjük meg egymást, mert nem hallgatjuk meg egymást. Márpedig akkor az egész családdal baj lesz, hiszen a család – ez sokszorosan bizonyított tény – a házasfelek egymás közti kapcsolatára épül, ez határozza meg a gyerekek biztonságérzetét is a családban.

(folytatjuk)