…milyen érzés az egyedüllét: lehetsz barátokkal vagy családtagokkal, mégis…
Talán tudjátok, az egyedüllét: lehetsz barátokkal vagy családtagokkal, mégis az az érzésed, hogy többé sehova nem tartozol. Éppen így éreztem, és talán mindig is ez volt az érzésem. Állandóan próbáltam megtalálni azt a valamit vagy valakit, ami vagy aki betölti ezt az ürességet a szívemben, a lelkemben, az elmémben, de soha nem találtam semmiben és senkiben, miközben a fájdalom egyre nőtt és betegséggé alakult az egész lényemben. Végül teljesen beteg és kiábrándult lettem. Már nem volt valóságos az én világom: nem értettem magamat, a körülöttem lévő embereket, és a látszólagos világot sem.
Minden eltűnt, és sötétségben, fájdalomban és magányban hagyott engem. Nem tudtam, hogy ezután hogyan tovább. És itt talált rám a mi nagyszerű Istenünk az ő mindent megemésztő szeretetével.
Egész életemben szeretetért és elfogadásért küzdöttem.
Egész életemben azért küzdöttem, hogy érezzem a szeretetet és elfogadást. Azért, hogy legalább egy kicsit érezzem, hogy szeretve vagyok, szinte mindent megtettem, de soha nem jártam sikerrel, akármennyire is akartam… lehetetlen volt számomra, hogy bármi ehhez hasonlót megtapasztaljak. Minden próbálkozás megsebzettséggel, magamra hagyottsággal és a kihasználtság érzésével végződött, éppen azért, mert én magam használtam ki saját magam, és ezáltal elveszítettem nemcsak a másik személyt, de saját magamat is.
…éreztem, hogy valaki igazán szeret, van hova tartoznom…
Akkor megérintett az Isten szeretete, és egy szívdobbanás múlva már éreztem, hogy valaki igazán szeret, és hogy van hova tartoznom… mintha most már otthon lennék, és mindent egyszerre megkaptam, amiért annyit küzdöttem. És mindez ingyen az enyém lett. Az egyetlen, amit felajánlhatok ezért, az Igenem. Az, hogy hagyom, hogy szeressen engem, beengedem a szívembe, és elfogadom, hogy gyengédségével és könyörületével vegyen körül. Ezt tettem, és elképesztő volt megérezni ilyen erős szeretetet. Ez azonnal megváltoztatta az életem… de a teljes megváltozáshoz egy kis időre volt szükség… Másfél év múlva kezdték csak észrevenni az emberek a változást, bár minden nappal erősebb lettem az Úrban. Szívem, elmém, és minden régi szokásom megváltozott. Mindez miért lehet érdekes a számotokra? Vajon van bármi közös bennünk? Vajon az én történetem hasonlít egy kicsit a tietekre?
Drog- és alkoholfüggő voltam…
Akár az is lehet. Drog- és alkoholfüggő voltam, és többek között ettől is megszabadított az Isten tíz évvel ezelőtt. A drognak mindenféle fajtája, alkohol, szex, lopás, másoknak ártás, barátnőim barátainak elcsábítása és hazudozás – csak néhány azok közül a dolgok közül, amikkel próbáltam betölteni a bennem lévő ürességet és magányt.
… már nem gondoltam, hogy létezik számomra másik élet…
Először nem is volt jóleső érzés ilyennek lenni, de így találtam néhány barátot és egy menedékhelyet, ahova tartozónak hihettem magam; aztán mindez az életem részévé vált, és többé már nem gondoltam arra, hogy számomra létezik egy másik élet is. Így alakult az életem, és azt gondoltam, ez mindig így is marad. És tényleg így éltem egészen addig, amíg a drog az őrületbe kergetett. Van egy mondás, hogy az Isten mindenkit és mindent fel tud használni – és ez így igaz!
Ahhoz, hogy engem elérjen, Isten egy kisbabát, egy barátot, egy ember problémáját, és persze Önmagát használta fel. A kisbabát arra használta, hogy elterelje a figyelmem magamról és a drogról, és az ő szükségleteire figyeljek… Mi mindannyian a droggal és az alkohollal voltunk elfoglalva, és ezt a kisgyereket egyszerűen magára hagytuk – sírva, pisis pelenkában -, egyikünk sem figyelt rá. És engem hirtelen valami hozzá vonzott, és attól kezdve olykor nemet mondtam a drogra, hogy vele játszhassak, és mellette maradtam, mikor a többiek elmentek szórakozni.
Isten megmutatta nekem, hogy én is érek valamit… hogy többre is érdemes vagyok.
A barát esete egy hosszú történet, de röviden arról van szó, hogy éppen mielőtt ő túladagolásban meghalt, rajta keresztül Isten megmutatta nekem, hogy én is érek valamit… hogy drogok nélkül is élhetném az életem, és hogy többre is érdemes vagyok, minthogy csak szexre használjanak, és hogy ebben a hideggé vált világban mégis van valaki, aki törődik velem – és elkezdtem hinni benne és magamban. Ami az említett problémát illeti, az tulajdonképpen egy nagyon komoly eset: mindannyian együtt ültünk és iszogattunk, drogoztunk, ahogy szoktunk, és mindenki egy emberen gúnyolódott. Én is épp azon voltam, hogy odaszóljak neki valamit, azért, hogy vagány és megbecsült legyek a társaságban, de ahogy felé fordítottam a fejem, egy hang, Isten hangja, azt súgta nekem: Ismered te ezt az embert? Ki ő? Mit érez, vagy mihez fog az vezetni, ha te is ráteszel a gúnyolódásra egy lapáttal? Ezt figyelmeztetésnek vettem, és jelzésnek, hogy ennek az embernek az én szavam lenne az utolsó csepp a pohárban – így aztán nem szóltam semmit, és megtanultam, hogy óvatosan kell bánni a szavaimmal.
Az Isten soha nem hagyott magamra – most is itt van.
És az Isten: az elején már említettem, mennyire nagyszerű az Ő szeretete. Soha nem hagyott magamra, és nem hagyott el. Most is itt van, és szeret, tanítgat engem, engedi, hogy növekedjek benne, és megtaláljam az utamat Ővele. Neki köszönhetem mindazt a jót, ami én lehetek.
Heidi Lysdal
A tanúságtétel 2010. januárjában hangzott el Ráton, a Katolikus Alkoholistamentő Szolgálat lelkigyakorlatán
© Új Hajtás - Egyházmegyei Hatóság, Munkács 2006-2024.
Minden jog fenntartva!