HÚSVÉT FÉNYEI A MAGYAR KÖLTÉSZETBEN

A húsvét rendkívül gazdag élményanyaga világosan nyomon követhető a hazai költészet szinte valamennyi korszakában. A húsvéti ünnepkör dús örömforrásként árad szét a lírai alkotásokban: egy-egy kor költői termése megkapó vallomásokban örökíti meg Krisztus feltámadását és a kereszténység kiemelkedő ünnepét. Ez évi tallózásunk során a vallásos meggyőződésére kiváltképp érzékeny XVI. század és a bonyolult szellemi-lelki világot tükröző jelenkor szolgál forrásként arra, hogy példáinkat belőlük merítsük.
Ritkán tapasztalható öröm és belső ujjongás érinti meg az olvasót egy névtelen szerző Húsvétra című versének olvasásakor a XVI. század közepe tájáról. A feltámadás tényét megismétlő, rövid sorokkal indító vers egyre inkább a hamisítatlan, igaz öröm érzését „készíti” elő.
Tenger és a menny víg kedvében
Minden élő állatok
Sok rendben,
Kik égen-földön vágynák
Sok részben.
Fák, füvek és virágok
Újulnak örömben.
Ugyancsak a XVI. Század derekáról való Batizi András Krisztus feltámada című költeménye, amelyben a közbenjáró Jézus Krisztus és az Atya kapcsolatát refrénszerűen megszólaltató sorok üde, friss színeket permeteznek a nagy ünnep közeledtére. Megragadó a vers ízes magyar nyelve és plaszticitása is.
Ez az Isten báránya
Váltságunknak aranya,
Halálunknak halála,
Az kígyónak rontója.
Nyerj irgalmat
Közbenjáró Jézus Krisztus!
Szent atyád előtt.

Az ő feltámadása Lőn
pokolnak romlása,
Lelkünknek vidulása.
Nyerj irgalmat
Közbenjáró Jézus Krisztus!
Szent atyád előtt.

A líra gyors szárnyaira kelve egyszeriben a XX. Század tág befogadó szellemiségének lehetünk tanúi; s ebben az ellentmondásos, érdekes korszakban a hazai költészet európai rangú mestere, Babits Mihály igazít el bennünket a leghívebben. Kevéssé emlegetett, de valójában a keresztény szellemiség átfogó érzetét kifejező versében, az Ájtatos párbeszéd Húsvétra címűben, mintegy szintézisbe tömöríti a mai hívő érzésvilágát.
Ember mondja:
Hogyan támadjak föl, Jézus, hogyha nem éltem soha?
Föltámadni csak az tud, ki élt és meghalt valaha,
Én csak sírok, és nem égek, mint a hitvány tűzifa.

Lélek mondja:
Sírj hát! És ne hajts a szóra, hogy sírni se szabad már.
Sírj, de sírj úgy, hogy sírásod messzebb sírjon magadnál!
Ez is élet! Óh bár minden ember helyett sírhatnál!

Jézus mondja:
Hallod, hallod, Jézus mondja: „Én ontottam véremet
minden emberért, hogy jusson véremből mindenkinek:
te meg adj ma könnyeidből akinek még nincsenek!”

Ember mondja:
De hogyan lehessek főniksz, míg szememből könny szakad?
Még ha lángokat sírhatnék! mert a könny csak oltogat
s aki nem ég és nem lángol, nem lobbanthat másokat.

Lélek mondja:
Emlékszel, hogyan sóhajtott oltárnál egy szent leány?
„ Óh milyen nehéz azt tenni, amit a Jézus kíván.”
ő is sírt, s az angyalok bús csókja kéklett ajakán.

A szent leány sóhajtása:
„ Óh milyen nehéz azt tenni, amit a Jézus tanít!
De milyen boldogság ép hogy ilyen nehéz valami:
mily boldogság a keresztet gyenge vállal hordani!”

Babits egy fiatalabb lelki rokonának, a méltatlanul elfeledett Dsida Jenőnek nem kevésbé meditatív kicsengésű verse, a Húsvéti ének az üres sziklasír mellett azt a belső küzdelmet és nem szűnő erőfeszítést indukálja, amely nélkül keresztény ember nem is létezhet. Ezt az utat csak az állhatatos, igaz lény képes végigjárni s a krisztusi feltámadás bizonyossága nélkül aligha bírná bárki is erővel, lélegzettel és kitartással.
Fennakadva tüskeágon
éjsötét nagy pusztaságon
étlen-szomjan vágok át,
mint eltévedt eb szimatja,
mely halódva is kutatja
vándor ura lábnyomát.

S közben dalolok az égről,
pálmás, örök dicsőségről,
vonszolván földdel rokon
testemet a homokon
s így ujjongván, nem is érzik,
hogyan sajog, hogyan vérzik
rögbe horzsolt homlokom.

Mert az égi útnak elve:
kúszva, vérzőn, énekelve,
portól, sártól, piszkoson
menni mindig biztoson…
S kopjék térdig bár a lábam,
tudom, az ég kapujában
utolérlek, Krisztusom!
Mai katolikus szellemű líránk büszkesége, Pilinszky János a Harmadnapon című versében a rá jellemző sűrítő képességgel és eredetiséggel minden tekintetben sugároztatni tudta azt a fényt, amely a Húsvét Krisztusból táplálkozó sajátossága. Gondolatvilágában és hangulatában egyaránt a lényeget ragadta meg; holott a „fényt érző gyökerektől” a dicsőségben „felzengő világ” beteljesüléséig mindössze nyolc sort vetett papírra, ám ezt joggal tarthatjuk a világlíra utánozhatatlan remeklésének. Olyan valódi fénynek, amely méltó a krisztusi feltámadáshoz.
És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfelé a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek,
És szél támad. És fölzeng a világ.

Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszűnhetett dobogni szíve —
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.

Szeghalmi Elemér