Húsvéti érdekességek

62

 Hozsanna

A hozsanna héber szó, jelentése „Ó, segíts”. A 118. zsoltárban szerepel, mint állandó segítség kérése győzelem után. A zsolozsma zsoltárfordítása így adja vissza a hozsanna szót: „Adj nekünk, Uram, szabadulást!” Mivel ez a zsoltár is beletartozott a hallél, azaz ünnepi zsoltárok közé, a hozsanna az ünneplés szokásos formája lett. Ezért köszöntötte ezzel a Jeruzsálembe bevonuló Jézust az ünneplő sokaság.

Igen érdekes, hogy a 118. zsoltár mintegy előre jövendölte a virágvasárnapi ünneplést, amikor a nép pálmaágakkal fogadta az Urat; a zsoltár ugyanis a hozsanna elhangzása után így folytatódik:

Áldott, aki az Úr nevében jön! Megáldunk az Úr házából titeket. Isten az Úr, ő ragyog felettünk; Álljatok sort lombos ágakkal egészen az oltár szarváig! Ráadásul a hozsannának további története is van: a sátoros ünnep hetedik napján, amikor az izraeliták körmenetet tartanak, szintén hozsannát kiáltanak. Az ünnep erről nyerte a nevét: hosána rabbá, azaz nagy hozsanna. Külön érdekesség, hogy itt is megtalálhatók az ünnepi pálmaágak: a hallél zsoltárok éneklése közben pálmaágakat lengetnek az ég és a föld s a négy égtáj felé.

Pászka

Szinte mindenki tudni véli, hogy a pászka nem más, mint az izraeliták által fogyasztott kovásztalan kenyér. Csakhogy ez nem így van. A zsidó húsvétkor, peszahkor maceszt vagy más néven maccát esznek; ez a neve a kovász nélkül sütött lepénynek.

A peszah, illetve magyarosan a pászka jelentése: elkerülés. Peszach, vagyis a zsidó húsvét ünnepe Niszán hónap tizenötödik napjának előestéjén, az exodus, a zsidók Egyiptomból való kivonulásának éjszakáján kezdődik. Az ünnep neve onnan ered, hogy az egyiptomiakat ért tíz csapás közül az utolsó ezen az éjjelen következett be: Isten lesújtott az egyiptomiak elsőszülötteire, emberre-állatra egyaránt – de elkerülte (paszha) a zsidók házait, amelyek ajtófélfáit megjelölték a pászkabárány vérével.

A keresztény húsvét csodálatosan épül rá az ószövetségi alapra. A mi pászkabárányunkat, Jézust is feláldozták, mi az Ő vére által menekültünk meg. – Gyökössy Endre érdekes adalékkal szolgál ehhez az eseményhez:

„A karácsonyi evangéliumi résznek nemrégiben felfedeztem egy kortörténeti üzenetét is. – Nem tudom, tudta-e Lukács, de a történelemkutatók a régészeti leletek, korabeli feljegyzések alapján rájöttek, hogy a főpapok éppen Betlehem környékén legeltették saját nyájaikat!

Innen szállították be az áldozati bárányokat a Nagytemplomba, többek között minden nap kétszer egy-egy hibátlan nőstény bárányt. Minden valószínűség szerint a Betlehem-környáki pásztorok voltak a szakértők, hogy az szeplőtlen, hibátlan, oltárra való legyen. A bárányoknak a nép bűneiért kellett meghalniuk, és az is elő volt írva, hogy fájdalommentesen kell megölni őket.

Nem tudom, hogy csak az én szívem melegedik-e ettől vagy a tied is, ha arra gondolok, hogy Márián és Józsefen kívül ezek a pásztorok láthatják meg elsőként az Agnus Deit, az Isten Bárányát! Erről az Agnus Deiről mondja később Péter apostol: »Drága véren, a hibátlan és szeplőtelen Báránynak, Krisztusnak a vérén váltattatok meg« (1Pét 1,19). Éppen a szakértőknek, a betlehemi pásztoroknak volt szabad először látniuk Isten Bárányát mint kisgyermeket a bölcsőben!…”

Longinus

Ki is volt Longinus? Az evangéliumok megemlékeznek róla, de a nevét csak a szenthagyomány nyomán ismerjük. Ő az a százados, aki jelen volt Jézus keresztre feszítésénél: „Az egyik katona oldalába döfte a lándzsáját. Nyomban vér és víz folyt ki belőle” (Jn 19,34). „Amikor a százados a történteket látta, dicsőítette az Istent, s azt mondta: Ez az ember valóban igaz volt. (Lk 23,47). Longinus tehát hívő lett, és úgy tartják, hogy egészen korán, még Pilátus idejében vértanúhalált szenvedett.
Longinus lándzsájáról kétféle „sorsot” említ a hagyomány. Az egyik változat szerint a IV. században találták meg, Krisztus keresztjével együtt, és Szent Ilona császárné Konstantinápolyba vitette; onnan került a XV. században Rómába. Ám a X. század óta a német-római birodalom koronázási jelképeinek egyikét szintén Longinus lándzsájaként tisztelik.

Nagy Alexandra Ádám kapujától a zsoltárokig c. könyvéből