IMÁDSÁG KELL A SZENVEDŐNEK…

51

Az egyik nyugdíjasoknak tartott hittanórán a szentgyónásról hallottunk igen szép előadást. Itt jutott eszembe Reviczky Gyula egy kedves verse, melyben a költő leírja egész életét, s melyben benne van e pár szó: „Imádság kell a szenvedőnek”.
Ide kívánkozik egy barátnőmnek az esete, aki családi és munkahelyi konfliktusainak következményeképpen idegszanatóriumba került.
Miután hetek múlva sem javult az állapota, a főorvos egy beszélgetés közben hirtelen megkérdezte:
– Hisz ön Istenben?
– Igen, hívő római katolikus vagyok – válaszolta.
– Ön egy szerencsés ember – mondta az orvos -, hiszen önnek ott a templom, a gyóntatószék, ahol feloldozást kaphat…
Egy saját esetemről szeretnék még egy pár sort írni. Csáti József atya volt a hittantanárom, és emlékszem egy kijelentésére: „Nehéz vallás a miénk, de nagyon szép” – mondta. Hát ezt szegtem én meg. Miért keljek föl korán vasárnap, hogy templomba menjek, inkább megyek kirándulni, szórakozni. De jött a rögös út, amikor látnom kellett, hogy az élet nem szórakozás, hogy Isten nélkül nem boldogulunk. Meg kell jegyeznem, hogy vallásos családban nőttem fel, négy évig zárdanövendék voltam, s ott találkoztam először Reviczkynek ezzel a bizonyos versével. Amit a zárdában belém plántáltak, nem lehet elfelejteni.
A jó Isten visszavezérelte Csáti atyát, aki annyi év után nevemen szólított, s ez könnyekig meghatott.
Már évek óta nem gyóntam, és egy húsvét előtti lelkigyakorlat közben járultam újra szentgyónáshoz. Nem tudom leírni azt a boldogító érzést, amikor a gyóntató atya kimondta: „A jó Isten megbocsátotta bűneidet, menj békével!” Azt hiszem, nem kell mondanom, hogy azóta rendszeresen járok templomba.

Varga Anikó, munkácsi nyugdíjas