Interjú Mikulyák Lászlóval

22

“Neveden szólítottalak, enyém vagy” 

Mikulyák László atya egyházmegyénk legfiatalabb papja. Ez év június 17-én szentelte fel Majnek Antal püspök a munkácsi Tours-i Szent Márton székesegyházban. Eddigi életéről, hivatásáról kérdeztük. – Minden hivatás gyökere már az ember élete kezdetére nyúlik vissza. Gondolom, nálad is így volt ez. Kérlek, mesélj a gyermekkorodról, családodról.

 – Minden hivatás gyökere már az ember élete kezdetére nyúlik vissza. Gondolom, nálad is így volt ez. Kérlek, mesélj a gyermekkorodról, családodról.

– 1980-ban születtem egy vallásos családban Huszton. Gyermekkoromat Técsőn töltöttem. Mivel édesapám állami hivatalnok volt, tilos volt a templomba járás. Azonban nagymamám gyermekeit úgy nevelte, hogy a vasárnapi szentmise életszükséglet volt a családban, így vasárnapról vasárnapra szüleimmel és húgommal együtt vonatra szállva Husztra utaztunk, hogy részt vehessünk a szentmisén.

  – Milyenek voltak gyermekéveid, kamaszkorod, hited, istenképed?

– Técsőn a helyi orosz iskolában kezdtem meg tanulmányaimat. Tizenhárom éves koromban kerültem Magyarországra, hogy ott folytassam tanulmányaimat a sátoraljaújhelyi piaristáknál. Természetesen engem sem került el a kamaszkor állandó lázadása, a miértek sorozata. Az az istenkép, ami kialakult gyermekkoromban, úgy tűnt, hogy egy pillanat alatt összeomlott. De mivel már ekkor Isten által kiválasztott voltam, ezért Ő gondoskodott rólam.

– Hogyan érezted meg hivatásod?

– Amikor 1989-ben megérkeztek a ferences atyák, én is ministráns és hittanos lettem. Nagyon szerettem hittanra és szentmisére járni, de főleg a Szentmise és az oltár körüli dolgok érdekeltek nagyon. Már ekkor eldöntöttem, hogy pap leszek. A gimnáziumi évek alatt a hivatás érzése hol erősödött, hol gyengült, de soha nem aludt ki.

Az érettségi előtt néhány hónappal mertem kimondani, immár felnőtt fejjel, hogy pap szeretnék lenni, a kérdés már csak az volt, hogy szerzetesként vagy egyházmegyés papként. Egy év keresés és tisztázás után jelentkeztem Antal püspök atyánál – aki egyébként a hivatásomban nagy szerepet játszott. Ő, mint egykori plébánosom, jól ismert, és szeretettel fogadott. Aztán megkezdődtek a szemináriumi évek.

– Kispapi éveid alatt hogyan alakult hited, istenképed? Kik voltak támaszaid ebben az időszakban?

– A kétségek hivatásom felől persze a szemináriumi évek alatt sem távoztak el. Néha nagyon sokat gondoltam arra, hogy talán nem is kellene papnak lennem, jobb lenne, ha talán megházasodnék, úgy sem fogok tudni jó pap lenni.

Néha gyengének éreztem magamat, de egyet éreztem, hogy az Isten mindig velem volt és fogta a kezemet. Izajás könyvéből találtam egy mondatot, amely mindig segített, amikor kétségeim merültek fel: “Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!” A szemináriumi évek alatt nagy támaszom volt Bize Norbert kispaptársam, aki mindig mellettem állt minden gondomban, kétségemben, örömeimben és bánataimban; továbbá Balog Gyula atya, a szeminárium lelkivezetője.

– Hogyan élted meg a papszentelést?

– A papszentelés egy óriási élmény, még akkor is, ha az ember abban az egy órában nem is tudja igazán felfogni, hogy mi történik vele, hiszen egy előbbi életszakasz lezárul, és egy új, egy egészen más életszakasz kezdődik.

  – Jeligéd, gondolom, valamennyire tükrözi lelkületed, életprogramod is: “Értük szentelem magam, hogy ők is meg legyenek szentelve az igazságban.” A gyakorlatban hogyan próbálod majd megvalósítani ezt?

– Papszentelésre készülve, mindenki választ magának egy jelmondatot a Szentírásból, amely talán a legjobban kifejezheti hivatását. Én János evangéliumából kerestem ki az idézett jézusi mondatot, mert úgy gondolom, nagyon jól fejezi ki azt a feladatot, amelyet Jézussal együtt járva kell megélnem a krisztushívők gyülekezetében.

Az Úristen kiválasztott és meghívott a papságra. Úgy érzem és hiszem, hogy a papság az egyik legszebb hivatás, amelyet ember kaphat, hiszen a Mindenható Istennek lesz a szolgája és küldötte ebben a világban. Én is erre törekszem, hogy minél több emberhez eljusson az Evangélium jó híre és öröme. Szolgálatomat úgy akarom megélni, hogy az az Isten dicsőségére és a lelkek üdvösségére szolgáljon.

  – További céljaid, álmaid a jövőben?

– A II. Vatikáni Zsinat így határozta meg a papi szolgálat mibenlétét: “Az Újszövetség papjai hivatásuk és felszentelésük által valamiképpen kiválnak Isten népéből, de nem azért, hogy elkülönüljenek az Egyház többi tagjától, hanem, hogy annak a munkának szenteljék magukat, amelyre az Úr meghívta őket.” Ezt szeretném megvalósítani én is.

A megyés püspök atya augusztus 1- jétől a koncházi, a szürtei és a korláthelmeci egyházközségek vezetését bízta rám. Ez az első nagy feladat, amellyel az Egyház megbízott, remélem, meg tudom állni a helyem, és a közös munka, a közös bánatok és örömök valóban mindnyájunk épülésére és végső soron üdvösségére válnak.

Köszönöm szépen a beszélgetést, Isten áldása kísérjen papi életed során!

Bunda Szabolcs