Jézusért szívesen vállaltam – Interjú Bakacs Lenke bustyaházi hitoktatóval

47
lenke-neni

–  Kérem, beszéljen a gyerekkoráról!
–  1927-ben születtem Alsóapsán. Édesapám erdész volt. Járta az erdőt, később az erdészeti igazgatóságnál volt hivatalnok. Anyukám német, vagyis osztrák volt. Gyerekkoromat főként Királymezőn (Uszty-Csornán) töltöttem a nagyszüleimnél. Nagyapám szintén erdész volt. Aztán jöttek az iskolás évek: az első öt évben cseh iskolában tanultam, mivel Kárpátalját Csehországhoz csatolták.

–  Lenke néninek hány testvére volt?
–  Négy: két lány- és két fiútestvér.

–  Hogyan került Bustyaházára?
–  Kisgyerekkorom óta itt élek. Alsóapsáról ideköltöztek a szüleim, itt kaptak kincstári lakást.

–  Mivel foglalkozott? Mi volt a szakmája?
–  A polgári iskolát Técsőn végeztem, majd az Ungvári Kereskedelmi Szakközépiskolában tanultam. Gyorsírásban jó voltam, ezért versenyre is beneveztek. Kétszázhetven szót írtam le percenként. Majd férjhez mentem. Négy gyermekem van: két fiam és két lányom. Amikor bejöttek az oroszok, a postára kerületem, ahol a postamester helyett végeztem a munkát. Beszéltem csehül, oroszul és magyarul is, így sokat tudtam segíteni akár a boríték megcímzésében, akár ajánlott levél felvételében. Ezután a Liszpromhozba (Erdőgazdaság) kerültem, ahol könyvelőként dolgoztam.

–  Közben már hittant is tanított?
–  Saját lakásomon titokban kezdtem el tanítani a gyerekeket. Bezártam az ablakokat, igyekeztem úgy rendezni, hogy a szomszédasszony ne hallja, mert elárult volna. A szobába nem is mentünk be, mert onnan áthallatszott a beszéd, hanem a konyhában foglalkoztam a gyerekekkel.

–  Ki kérte fel Lenke nénit a hitoktatásra?
–  Egy-két szülő kérte, majd a többiek is hallották, hogy ezzel foglalkozom, és küldték a gyermekeiket. Jézusért szívesen vállaltam. Hát hogyne vállaltam volna?! Itt, Bustyaházán sokan úgy ismernek, mint aki imákat ír másoknak egy füzetbe. Ezt is Jézusért, a Jóistennek a dicsőségéért vállalom. Már nagyon sok ilyen füzetet írtam tele, hiszen abban az időben senkinek se volt imakönyve. Soha egy kopeket nem fogadtam el érte. Pedig sok munka volt vele. Volt, hogy ukránról magyarra vagy magyarról ukránra kellett lefordítani. Nekem nagyon segítettek ezek az imák. Egész életemben imádkoztam. Ha nem volt pénz, imádkoztam, ha betegség volt, imádkoztam, ha félni kellett, akkor is imádkoztam. És a Jóisten mindig meghallgatott.

–  Vannak-e konkrét példái az imameghallgatásokra?
–  Egy nagy csoda volt életemben, amikor az egyik gyermekem az elsőáldozása előtti napon belázasodott. Viskre mentünk volna templomba. Féltem, hogy romlik az állapota, ha elmegyünk. Nagyon imádkoztam, és a láz elmúlt, így el tudtunk menni az ünnepi szentmisére. Egy másik alkalommal sok feszület volt a táskámban. Egy tisztelendő úrral beszéltem meg, hogy elviszem neki. Buszon utaztam. Egyszer csak felszállt két rendőr és igazoltatta, átkutatta az embereket. Nagyon féltem, mert ha megtalálják a feszületeket, elküldenek Szibériába. Megint csak imádkoztam, és amikor rám került volna a sor, akkor legyintettek egyet, nem néztek át, hanem leszálltak a buszról.

–  Munkahelyén bántották-e vallásossága miatt?
–  Nem. Főnököm maga is keresztény ember volt.

–  Hogyan emlékszik vissza arra az időszakra, amikor a szovjetek elvették a templomot?
–  Eljöttek, elvették a kulcsot. Mindent kirámoltak és tornatermet csináltak a templomból. Matracokat helyeztek el benne, hogy időnként gyerekeket szállásoljanak el ott. De a gyerekek valami hangokat hallottak, és már nem akartak oda menni aludni. Ezért bezárták, és csak úgy állt használatlanul. Lebontották a tornyot. Amikor visszaszereztük a templomot, a férjem sokat dolgozott rajta, hogy újra szép legyen.

–  Addig hova jártak szentmisére?
–  Viskre, de főképpen Técsőre. Néha Husztig is elutaztunk. Vittük magunkkal a gyerekeket.

–  Meddig tanított hittant?
–  Még a kilencvenes években is tanítottam, majd jöttek a fiatalabbak. A lányom is, hála Istennek, hitoktató lett.

–  Milyen élmény volt, amikor újra járhattak a bustyaházi templomba?
–  Annyian jöttek, hogy nem fértünk el a templomban. A ferences atyák áldást jelentettek számunkra, sok mindent beindítottak. Nagyon hálás vagyok értük a Jóistennek.

Bundáné Fehér Rita