Kin tud segíteni az Isten?

59
A bűn egyéni és közösségi vonatkozásai
 
Az Új Hajtás előző számába írtam egy cikket „Új evangelizáció – ismertessük meg másokkal is a bűneink sebeit megsimogató Istent!” címmel. Sok pozitív visszajelzés érkezett rá, ugyanakkor volt olyan reagálás is, hogy bár igaz, hogy nagy az Isten irgalma, az írásból nem derül ki elég világosan, milyen nagy baj is a bűn. Akkor pótoljuk most ezt a hiányt, mert a bűn nagy baj. Tényleg.

Időnként elgondolkozom azon, hogy akár a saját környezetemben mennyi olyan probléma van, ami valakinek a bűnéből eredt, akár egészen régen. De továbbgondolom magamra vonatkoztatva is: az én bűneimnek is vajon hány generáción keresztül érvényesül majd a hatásuk?

Például, mondjuk, egy este túl sokáig ülök a számítógép előtt. Keveset alszom. Másnap türelmetlen vagyok. Ledorongolom a gyerekeimet kevéssé jelentős dolgokért. Erre ők is kedvetlenek lesznek, veszekednek egymással, stb. Ha sokszor csinálok ilyet, kialakulhat bennük is a rossz minta a problémamegoldásra, kommunikációra – sőt, akár az is kódolódhat bennük, hogy nem szeretetreméltók, nem értékesek. Ezt pedig már az ő gyerekeik is jó eséllyel meg fogják sínyleni.
Valójában erről szól az ószövetségi harmadízig, hetedízig való megtorlása a bűnöknek. A jó hír az, hogy nem muszáj ennek így lennie: a rossznak ezt a láncolatát Jézus meg tudja törni bennünk!
Amikor a bűn következményeivel foglalkozunk, azon is el lehet gondolkozni, hogy ha valami csapás, nehézség ér minket az életünkben, az vajon nem a mi bűnünknek vagy mások bűnének a természetes következménye-e. Nagyon sokszor Istenre mutogatunk, hogy ő méri ránk a nehézségeket, amikor pedig mi okozzuk magunknak. Mennyi betegség eredete a meg nem bocsátás, az egymásnak okozott stressz, a fegyelmezetlen étkezés, a túlzott kényelemszeretet! Mennyi fájdalmat, nehezen elhordozható terhet jelentenek a családi békétlenségek! A bűn sohasem csak egyéni probléma. Olyan, mint amikor egy követ beledobnak a tó vizébe: minden irányba szétgyűrűzik. De igaz ez a jóra is. Közösségi lény az ember – minden lépésünkkel, szavunkkal hatással vagyunk egymásra. Ez a „szentek egyessége” – és a bűnösök egyessége, azaz közössége is.

De van a bűnnek egyéni dimenziója is: elszakít Istentől. Nem is Ő az, aki elhagy engem a bűneim miatt – én bújok el előle! Emlékszünk a teremtés-történetre? „Ádám, hol vagy?” – kérdezi az Úr. Az ember pedig így felel: „Féltem, mert meztelen vagyok, tehát elrejtőztem.” Korábban nem félt, pedig addig sem volt rajta ruha. De most úgy érzi, Isten félelmetes, és el kell bújnia előle.

Pontosan ez ismétlődik meg újra, amikor bűnt követünk el. Megjelenik a félelem. Félelem a büntetéstől, szorongás, hogy akkor milyen is vagyok én, mire vagyok még képes? Nagyon sokszor látjuk például abortuszon átesett nőknél, hogy állandóan egy rejtett félelemben élnek, hogy mikor éri utol Isten büntetése őket vagy a családtagjaikat. De ugyanígy van más bűnökkel is. Amikor valami vétek nyomaszt, már nem a szerető Istent látjuk, hanem valami fenyegetést érzünk a hátunk mögött. Ezt az eredeti bűn miatti eredeti félelmet is feloldja viszont Az, akit az Atya küldött: hogy „félelem nélkül és megszabadulva” (Lk 1,74) élhessünk.

A bűn nem csak magától Istentől távolít el, hanem vele együtt a jótól is. Lehúz a súlya, már azt sem merem megtenni, amire pedig képességem és hajlandóságom is van. „Nem vagyok méltó” – ez nem mindig pozitív mondat. Lehet az alázatos bűnvallás megnyilvánulása, de lehet a megbocsátást nem komolyan vevő, bűnnel terhelt ember tehetetlenségének kifejezése is. Hány embert húz le, tart vissza valami nagyobb jótól a bűnössége tudata? Hányan nem tudják felszabadultan élvezni azt, amit pedig Isten adott nekik, mert valami súly nehezedik rájuk? Hányan esnek bele újabb bűnökbe csak azért, mert értéktelennek és gyengének érzik magukat a korábbi bűneik miatt?

Igen, a bűnnek nagy a súlya. Nem is tudja senki cipelni. Az emberré lett Isten kellett ahhoz, hogy elhordozza, és bele kellett halnia a cipelésébe, hogy ne mi haljunk bele.

De tudjuk, hogy Isten feltámasztotta őt, és hogy ezért számunkra is van feltámadás a bűneinkből. És itt kell visszatérni az előző cikkben foglaltakhoz, hogy végül is az irgalmasság a győztes. Nagyobb a kegyelem, mint a bűn. Sőt, „ahol elhatalmasodott a bűn, ott TÚLÁRADT a kegyelem” (Róm 5,20).

Úgy tűnik nekem, hogy aki megadja magát Istennek bűnös állapotában, ahhoz Ő lehajol, és magasabbra emeli fel, mint ahol a bűne előtt volt! Szent Ágoston egyenesen „boldog bűnről” beszél, ennyire fontosnak tartja az isteni irgalom megtapasztalását. Isten számára nincs elveszett ember. Egyvalakin nem tud segíteni: aki azt mondja: „nincs bűnöm” – mert az ilyen ember képtelen elfogadni az irgalmat.

De mindenki más számára van kiút, van jövő, van üdvösség. Mert, ahogy Jézus Fausztina nővérnek mondta: „Isten legfőbb tulajdonsága az irgalom.” Popovicsné Palojtay Márta