Kislány, aki hátrafelé lépked

66

Tilda néni, a napközis tanítónő hetek óta figyelte Ildit, a néhány hónapja még kedves-csendes, mindenre figyelő kislányt – hogyan bújik meg az utolsó sorokban írást vagy tanulást mímelve. Ha felszólítja, összerezzen, tétován áll fel. Ha ugyan feláll. Kérdéseire zavart hallgatással válaszol, kibámulva az ablakon. Egy éve még csillogó, búzavirágkék szemében kihunyt a fény, és ha ránéz – mintha nem is látná.

A tantestületi szobában megszólította Ildi osztályfőnöknőjét:

– Zsófikám, te tudod, mi történt Z. Ildikóval?

Az felhúzta a vállát:

– Nem tudom, de minden tárgyból gyengébb. Ha felhívom, csak néz, feltápászkodik, de meg sem szólal, pedig az az érzésem, tudna felelni, ha akarna. Értelmes kislány, legalábbis eddig az volt. Most mintha le volna bénulva. Vagy a haját csavargatja, vagy a ceruzája végét rágja, de nem hinném, hogy tudja, mit csinál. A keze már külön él. Ki van cserélve az a kislány. Valami kellett, hogy történjék vele.

Ezek után Tilda – a napközis tanítónő – az uzsonnaszünetben odahívta Kingát, akiről tudta, hogy Ildi legjobb barátnője, s hogy a szülők is összejárnak.

– Te Kingus, mi van Ildivel? Beteg, vagy meghalt valakijük? Úgy tudom, együtt szoktatok hazamenni. Jársz még hozzájuk?

Kinga pár pillanatig zavartan hallgatott. Nem nézett tanítónője szemébe, úgy válaszolt:

– Külön járunk haza.

– Összevesztetek?

– Nem.

– Akkor miért?

– Mert én sietek.

– Ildi nem?

– Ildi hátrafelé megy, és az sokáig tart.

– Mit csinál Ildi?

– Hátrafelé lépked, és sokszor el is esik. Úgy megy haza: van fél óra, amíg hazaér.

– Mióta jár így Ildi?

– Már régen. De ne tessék neki megmondani, nem akarok árulkodós lenni.

A tanítónő megsimogatta Kinga fejét, és elengedte. Ám amikor sorbaállás után hazaküldte a napközis osztályt, s a gyerekek már szétszéledtek, ki erre, ki arra, kisietett a sarokra, ahonnan beláthatta az egész utcát, amelyen Ildinek kellett hazamennie. Öt-hat háznyira meg is látta a szőke copfos kislányt: hatalmas hátitáskája alatt görnyedten lépkedett hátrafelé – óvatosan, hogy el ne essen. Időnként a kerítésbe fogódzkodott. Azután újra nekiindult.

Másnap egyik fiatalabb kolléganőjét kérte meg, hogy engedje haza a gyerekeket. Ő meghúzódott Ildiék utcája sarkán. Sok suttyó gyerek futott el mellette. Ki észrevette, ki nem. Kergetőzve siettek hazafelé. Aztán meglátta a kislányt hátrafelé imbolyogva közlekedni. Megvárta és kitárt karjaival magához ölelte. Az félig megfordult és rémülten nézett fel rá. A szeme megtelt könnyel, a szája legörbült.

– Ne sírj, Ildi, nincs semmi baj. De ha már összefutottunk, megmondanád, miért mégy hátrafelé?

Ildi lehajtotta a fejét, és cipője hegyével apró köröket rajzolt az utca porába. A tanítónő érezte, a hangtalan sírástól rázkódik a válla. Ő is anya volt, még szorosabban szorította magához a gyereket, aki az ölébe fúrta a fejét, és szinte nyüszített. A tanítónő türelmesen várt. Majd egyik kezével Ildit simogatva a másikkal óvatosan felemelte az állát, hogy a szemébe nézhessen.

– Most már meg tudod mondani, miért mész hátrafelé?

– Hogy visszafelé menjenek a napok.

– Mit csináljanak?

– Visszafelé menjenek. Addig, amíg apu és anyu szerették egymást és nem akartak elválni.

Újra Tilda néni ölébe fúrta a fejét. Az megrendülten ölelte magához a kislányt. Aztán megszólalt:

– Gyakran láttam hol apukádat, hol anyukádat érted jönni. Mostanában nem kísérnek haza?

– Ha ráérnek, valaki elibém jön. Vagy apu, vagy anyu. Ha sötétedik, biztosan értem jön valaki.

– Nem kérnéd meg őket, hogy lépdeljenek veled együtt ők is visszafelé?

A kislány szemében felszivárványlott a fény, ahogy a tanítónőjére nézett:

– Igazán megkérjem aput és anyut?

– Azt, aki éppen először érted jön. Aztán a másikat is. Azt is mondd el nekik, miért kéred erre őket.

Gyorsan lehajolt, megcsókolta a kislányt, és elsietett. Nem volt nála zsebkendő. Szüksége lett volna rá. A saroknál visszafordult. Ildi tovább lépkedett hátrafelé. Egyszerre intettek egymásnak.

A tanítónő, amíg végigsietett a folyosón, akaratlanul a vésett arcú, egyre komorabb, szótlanabb férjére gondolt, akit mostanában elhanyagolt. Miért is? Hiszen valamikor annyira szerették egymást. Ma már alig váltanak egy-egy szót. Mindketten csak gürcölnek – egy szem gyerekükért.

Megszólalt az iskola csengője. Amikor felkapta a kabátját, átvillant rajta: Istenem, mi lenne, ha én is hátrafelé mennék haza? Pillanatig elmerengett: Istenem, csak sikerülne neki is és nekem is!

Gyökössy Endre