Lelki életünk

29

„Aki nem böjtöl, az egyben annak adja a tanújelét, hogy ő már valami mással töltekezett be, de nem Istennel; aki nem böjtöl, abban jóllakik és elalszik az Isten utáni éhség és vágy; aki nem vágyakozik, az nem virraszt, és aki nem virraszt, azt alva fogja találni az érkező Vőlegény.

A böjt a test kiáltása Isten után, kiáltás a mélységből, abból a szakadékból, ahol a legmélyebb sebzettségünkkel és beteljesületlenségünkkel találkozunk, és ahol engedjük mindezt Isten mélységeibe hullani. A magunk mélységében ugyanis Istennel találkozunk. Erőtlenségünk mélysége Isten mélysége után kiált: „abyssus abyssum invocat” – örvény az örvénynek kiált.

Anselm Grün: Böjt – test és lélek imája


Zengjed, nyelv, a szűzi méhnek
angyali dicséretét,
melybe szállva ég Királya
formát öltött, emberét,
és megszülte férfi nélkül
Szűzanyánk a gyermekét.

Mennyországnak küldötteként
Gábor angyal lejöve:
szűzhöz, kinek nemzetsége
Dávid király nemzete,
neveztetik Máriának,
s Józsefnek a jegyese.

Üdvözlégy, szólt, érintetlen
s kegyelemmel teljes lány,
áldott vagy te mindnyájuk közt,
asszony csak van valahány:
mert szépséged megkívánta
atyai bölcs tudomány.

Ő hallgatva míg töprengett,
mit jelentsen e szózat,
újra szól az égi küldött
ismételve e szókat:
ne félj, ne félj, ó, Mária,
Istent szülni méltó vagy.

Mert az Úrnál egyedül csak
te találtál kegyelmet,
megfogansz és megszülöd majd
megváltóját embernek,
Jézus lesz a neve néki,
ki üdvözít népeket.

Nagy lesz ő, s a Magasságos
gyermekének hívatik:
Istentől majd Dávid atyánk
trónja néki adatik,
s Jákob népén, nemzetségén
örökké uralkodik.

S miként lesz az, kérdi a Szűz,
mert férfit nem ismerek,
az angyaltól víg jóslattal
hangzik rá a felelet:
Istent szülsz majd, de megtartod
a szüzességjeleket.

Mert a mennyek országából
a Szentlélek száll reád,
akitől a szűzi méhed
megfoganja a fiát,
atyjának ki mondhatja majd
magasságnak az Urát.

S hogy ne kétkedj, ím, rokonod,
a meddő s élemedett
Erzsébet is hat hónapja
hord méhében gyermeket,
mert az Úr amit kimondott,
lehetetlen nem lehet.

Legyen nekem igéd szerint,
mondja Szűz az angyalnak,
engedelmes lánya vagyok
a felséges parancsnak,
s méhe szűzen helyet adott
az isteni magzatnak.

Csanádi Albert: Himnusz Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepére (Pange lingua virginalis), XVI. század eleje; fordította: Csonka Ferenc)

Fekete István: Az ima

Az ima nálam nagyon régen kezdődött. Szinte emlékeim legelején. Ülök az ágyban és egy pár száraz, öreg kéz összefogja az enyéimet.

– Mondd, kisfiam…

És én mondtam utána az imát. Az ágy puhasága simogatott, az est zsongított, az álom a szemem körül járt és én mondtam az imát, és gyönge gyermeki képzeletemmel felemeltem lelkem az Istenhez.

Később – a diákévek kamaszos rohanásában – az ima a templomot jelentette, ahol elcsitultak a zűrzavaros vágyak, lassúra vált a lépés, tompán koppantak a szentelt kövek, és az oltár előtt lobogó örökmécs mindig megmelegített, ha kinyújtottam feléje didergő kezemet. Ekkor már nem könyvből imádkoztam, és nem is a régi kis imádságokat mondtam. A kivilágosodó értelem szavakat keresett, melyek újak, szépek voltak, és csak az én örömömet, bánatomat, kérésemet vitték az Örökkévaló elé.

Aztán jött az előbbi világégés, és mindig mélyen megrendített az imára zendült kürtök rivalgása s a térdre hullt, harctérre induló századok halálos csendje, ahol szinte érezni lehetett az elhagyott otthonok felé szálló gondolatokat, aggódást, szeretetet, igazi imát, ami hangtalanul szárnyalt a halál felé induló férfiak lelkéből.
Ó, milyen kicsik és mégis mennyire férfiak voltak ezek a katonák, akik káromkodva ébredtek, káromkodva feküdtek, és csak itt döbbentek rá, hogy az igazi kiállás hitben, vérben, fájdalomban, betegségben – és imádságban akár ezrek előtt a nyílt terek porában: az egyetlen és valódi férfiasság.

Aztán jött a zuhanás Trianon halálos völgyébe. Jött a megalázás, a szégyen, az elesettség, szegénység, járvány, és jöttek az imák. Az egész nemzet megtanult imádkozni, és nem szégyellték már a férfiak sem – egy-egy „szóra” – befordulni a templomba. Ezek a férfiak többnyire megjárták a harctereket és megtanulták, hogy egyetlen félelem örökös csak – nem a halálfélelem, hanem az istenfélelem. És ahogy az imádság felé fordult a nemzet, úgy emelkedtünk ki a halálraítéltség posványából.

Amilyen csendesek lettünk, olyan hangos volt körülöttünk a győztesek páholya, és amilyen fennhéjázók voltak ők, olyan alázatosak lettünk mi, mert akkor éreztük már, hogy az alázatosságnál nincsen nagyobb a világon. És elhallgatott körülöttünk az erőszak süvöltése, mert halkan szólni kezdtek a kassai harangok, és meghallhatták az egész világon, amikor a dómban a magyarok Te Deum-ot imádkoztak. Nagy, szent pillanatokban mindig az ima volt velünk, mellettünk, értünk. Nagy örömökben, nagy sírásokban, csendben és viharokban: ima, ima. És most mégis mind több helyen hallom, olvasom, hogy valaki imádja a lencsefőzeléket, imádja a karóráját, imádja a kirándulást és a táncot. Préda lett ez a szó, melyet magyar paraszttól sohasem hallott senki, és elkopott lassan, mint a kocsmaküszöb.

Mindenki „imád” mindent. A lovát, a szeretőjét, a nyakkendőjét… megszentségtelenítve egy szót, az emberi lélek néma himnuszát, a tisztaság, a kérés, a vigasz, a félelem, az istenkeresés egyetlen, utolsó felkiáltását, amikor már nincs semmi, de semmi segítség, mentsvár, csak az ima.

Ne imádj hát mindent, édes Magyarom, ne szórd lelked aranyát, nyelved szépségét a rombolás disznai elé, ne imádj semmit, csak az Istent, mert nem tudod, milyen idők jönnek, és nincs az a vihar, mely elpusztíthatna, ha veled van az imádság és veled van az Isten.

Fekete István