Leonardo: Szent Anna harmadmagával

47

Milánó elhagyása után a franciákkal való háborúzás miatt a sors hol Mantovába, hol Velencébe veti Leonardót. Végül 1500-ban, közel húszévi távollét után hazatér Firenzébe. ahol művészéletének első szakaszát töltötte. Abba a városba, amely először látta kiserkenni a reneszánsz művészetet, s amelynek minden temploma, kolostora, kápolnája valóságos szépművészeti múzeummá alakult. 1501-ben jön újra Firenzébe Michelangelo, 1504-ben pedig Raffaello. Páratlan találkozója a világtörténet legnagyobb festőinek egyazon város falai közt. Egyúttal találkozója a legszélsőbb ellentéteknek is: Leonardo, az életkedvei teljes, nagyvilági gavallér. Michelangelo a visszahúzódó. komor pesszimista, Raffaello szelíd lelkű, szerény és ildomos, még csak 21 éves ifjú. Nem is találtak egymásra. Leonardo ekkor 51, Michelangelo 28 éves.
Leonardónak e korszakában két nevezetes festménye látott napvilágot: Mona Lisa arcképe és Szent Anna harmadmagával. Egyik sem illeszkedik korába. Leonardo most sem követte, megelőzte azt.
A Szent Annát eredetileg a mester a szervita barátok Annunziata-temploma főoltára számára festette. A műnek két változata maradt ránk: a National Galleryben látható szénrajz és a Louvre befejezetlen táblaképe. Az ólomfehérrel árnyékolt szénrajzon Szent Annát Máriával, a kis Jézussal és Keresztelő Jánossal ábrázolja. Kompozícióját számos rajzával még Milánóban készítette elő. Mária anyja ölében ül, de már nem a szertartásosan egymás feletti, hanem a természetes egymás melletti viszonyban. A két derűs, biztonságot sugárzó tekintet közvetlen bensőségességgel kapcsolódik össze. Mária a kezében tartja a kis Jézust, aki anyja öléből egész testével kifordul az előfutár Keresztelő. János felé. Mária jobb lábára támaszkodva ül anyja ölében, mintegy kész felállni és megvédeni gyermekét a neki rendelt szenvedésektől, de Anna – a jobb keze számunkra láthatatlan mozdulatával – visszatartja lányát, s bal keze mutatóujjával az égre mutatva emlékezteti az isteni rendeltetésre. Anna arcán királynői nyugalom tükröződik, visszafogott mosolya sokatmondó.
Az a báj és gyöngédség, amely Leonardo legtöbb alakját oly varázslatossá teszi, a rajzain mintegy kivonatban jelenik meg, és mégis teljesnek hat, mint ahogy egy csöpp rózsaolajban megvan egy egész rózsabokor illata. A szép arcokon ott dereng a leonardói mosoly, a leheletes árnyalás lágyan sejteti a formákat, anélkül, hogy édeskéssé válnának. A National Gallery kartonja Leonardo legcsodálatosabb kartonjainak egyike.
A táblaképen már nem szerepel a gyermek János. A kis Jézus itt egy báránykával játszik. Mária anyja öléből félig felemelkedve, gyengéd mozdulattal el akarja húzni a gyermeket a báránytól, ugyanakkor Szent Anna, ültéből alig fölemelkedve, mintha vissza akarná tartani lányát, ne válassza el a Gyermeket a báránytól, a későbbi kínszenvedés előképétől.
Már a sziklabarlang elé állított Boldogasszony képről ismert háromszög-kompozíció a Szent Annában a leghangsúlyozottabb. Leonardo szinte piramisba tömöríti a kis csoportot. Szent Anna feje a csúcs, az ölében ülő Boldogasszony, aki a kis Jézussal foglalkozik, és ennek a játékszere, a bárány adják az alapot. Az alakok élet-nagyságúak, mégis elférnek a kis táblaképen, mert hol le, hol oldalt hajolnak. A háttér egy erdő széle, mögötte egy hatalmas lánchegység, tele vízfolyásokkal. Figyelmesebb szemlélő azt is észreveszi, hogy ez a kedves jelenet egy szakadék szélén történik. Leonardo kősziklára helyezi alakjait, mintegy talapzatra emelve őket.
Műve nagy sikert aratott Firenze művészetszerető közönsége körében, és ennek láttán – a Vasaritól fenntartott hagyomány szerint – „nemcsak minden művész ámulatba esett, hanem Leonardo szobájába két napig özönlöttek a férfiak, nők, fiatalok és öregek, mintha valamilyen ünnepélyre vonultak volna fel, hogy csodájára járjanak, és az egész nép álmélkodott rajta”. Aligha tudnánk elképzelni ilyen lelkesedést Milánóban, így érthető, miért volt termékenyebb a Firenzében töltött öt év, mint Észak-Itáliában a megelőző tizennyolc.
Leonardo hősei nem a hétköznap szülöttei, de az evangéliumi leírást sem követik. A Szentírásból ismert idős Szent Anna arcáról Leonardo lesimította az utolsó re-dőt is. A bibliai nagyanyából szép asszony lett. Anyja és lánya nővérekként hatnak, alig 5-6 évnyi korkülönbséggel. A régi festőknél olykor földöntúli, olykor tragikus Boldogasszony ábrázolása. Leonardónál nem az ég királynője, sem a Stabat Mater orgona-akkordjait felidéző istenanya, hanem viruló, boldogságtól sugárzó anyja kisdedének. A két szent arc típusa leonardói arc – derű és báj, szelíd boldogság és gyöngéd szeretet kivetítése. Mosoly dereng az arcukon, de nem Mona Lisa rejtélyes mosolya, amelyből büszkeség, fölényes öntudat és egy csipetnyi érzékiség is áradni látszik a külső világ felé. Szent Anna és Mária arcán öntudatlan a mosoly, s nem a külső világnak szól, hanem a szív mélyéből ered. Ezért velük együtt mi is örömmel, reménykedve nézzük a kis Jézust.
Leonardo e típusai az ő, maga teremtette világának szülöttei, nem egészen az ég, nem egészen a föld leányai. Csak az ő képein találkozunk velük, a mi közönséges életünkben soha. De ezért vagyunk neki hálásak, hiszen a két képből áradó boldogság idillje azt az ősi állapotot juttatja eszünkbe, amelyből jogosan kivetettettünk, de amelyre újra meghívottak vagyunk.

R.M., Nagyszőlős
Leonardo: Szent Anna harmadmagával