Mese a zöld manóról

65

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy zöld manó. A hűvösvölgyi Nagyrét melletti erdő legmagasabb tölgyfáján élt, egy elhagyott mókusodúban. Előnyös lakhely! – gondolta minden reggel. – Köröskörül erdő, és a város is közel. Ha szükségem lesz egyszer egy kissámlira, vagy bármire, csak felülök az ötvenhatos autóbuszra, elmegyek a végállomásig, és ott megveszem magamnak!

Örömében, hogy ilyen jó dolga van, minden reggel eltáncolta a tölgyfa csúcsában a manótáncot. Olyan vígan ropta odafenn, hogy csak úgy rippentek-röppentek a falevelek, ripegtek-ropogtak a tölgyágak, pityegtek-potyogtak a makkok. Tánc után kedvenc csemegéit: zöld leveleket, zöld bogyókat, zöld terméseket gyűjtött, délután pedig a háza előtti kényelmes faágon üldögélt.

Egy dolog háborgatta csak: odalent, a tölgy aljában mintha folytonosan csoszogott, mormogott, mocorgott volna valaki. – Ki lehet az? Talán a szél? – nyugtalankodott zöld manó, de nem mászott le, és nem nézett utána, hogy honnan jön a zaj. – Maradok, ahol vagyok, abból nem lehet baj! – mondogatta magának.

Így teltek a napok, hónapok.

Egy reggel aztán arra ébredt, hogy sajog a foga.

– Ó!
Másnap reggelre megduzzadt az ínye, és lüktetett az álla.
– Ó! Ó!

Harmadik reggelre akkorára dagadt az arca, mint a Kálvária-domb.

– Ó! Ó! Ó! Ez nem jó! Most mégiscsak le kell másznom, és el kell mennem a fogorvoshoz!
Nagy ímmel-ámmal ereszkedett le a fa törzsén. Akkor látta, hogy magas sziklahalom emelkedik a fája alatt.

– Ki csoszoghat ezeken a sziklákon? – gondolta csodálkozva. – Ma este meglesem!
Sietősen leevickélt a földre. Kigyalogolt az országútra, s ahogyan azt már annyiszor elképzelte, most valóban felült az ötvenhatos autóbuszra, és elzötyögött a végállomásig. Gyalogosan vágott neki a városnak. Jól megbámulta a Budapest Körszállót, megszaglászta a benzinkutat, odasandított a Városmajori Gimnáziumra, aztán besétált a János-kórházba. Megkereste a fogászatot, és leült egy fehér padra.
Mindenféle emberek ültek már ott. Zöld manó rögtön felfedezett két másik manót is: egy pöttyöset meg egy csíkosat. A pöttyös olvasott, a csíkos fülhallgatón át zenét hallgatott.
Egy darabig csönd volt. Senki sem beszélgetett. Aztán: csissz-csossz, csissz-csossz, becsoszogott egy rövidlátó, ráncos sárkány néni.
– Fabad egy kif helyet?… – kérdezte a pöttyös manótól, de az annyira belemerült a könyvébe, hogy meg sem látta sárkány nénit.
– Egy kif helyet, fiafkám… – fordult akkor sárkány néni a csíkos manóhoz, de az annyira figyelt a zenére, hogy meg sem hallotta sárkány nénit.
– Ide tessék ülni, itt van hely! – integetett zöld manó.
– Köfönöm, fiafkám – tottyant le sárkány néni zöld manó mellé. Öreg vagyok, a műfogforomért jöttem…
– Én meg betömetem a fogamat.
– Aft okofan tefed, fiafkám!
Egymásra néztek, és elmosolyodtak. Később, amikor sárkány néni már megkapta a műfogsorát, és a fogorvos a legkisebb műszerével kitisztította és betömte zöld manó fogát is, kettesben indultak hazafelé.
– Én az ötvenhatos autóbusszal megyek! – mondta a végállomáson zöld manó.
– Én is – válaszolta sárkány néni.
A Nagyrétig együtt utaztak.
– Én itt leszállok! – mondta zöld manó.
– Én is – válaszolta sárkány néni.
Átvágtak a Nagyréten. A legmagasabb tölgyfa alatt megálltak.
– Én odafent lakom, a fán! – mutatta zöld manó.
– Én meg idelent, a barlangban – válaszolta sárkány néni.
Akkor látta zöld manó, hogy a tölgyfa alatti sziklahalom belsejében barátságos barlang bújik meg.
– Csak nem sárkány néni csoszog, morog, mocorog idelent örökké?!
– Csak nem te ugrálsz odafönt minden reggel, édes fiam?! – és vered le nekem a falevelet, száraz ágat, kopogó makkot?!
Egymásra néztek, és olyat nevettek, hogy csak úgy zengett belé az erdő.
Másnap reggel zöld manó elégedetten nézett körül:
– Előnyös lakhely! Köröskörül erdő, és a város is közel! – aztán villámgyorsan lekúszott a fa törzsén, és a manótáncot már odalent járta el, sárkány néni barlangja előtt. Aki nem hiszi, menjen ki a hűvösvölgyi Nagyrét melletti erdőbe, keresse meg a legmagasabb tölgyfát, és kérdezze meg zöld manót, hogy igazat meséltem-e!

 Döbrentey Ildikó