Mese – Szegény Dzsoni és Árnika (részlet)

59

Bement szegény Dzsoni a házba, köszönt illendőképpen, s látja ám, hogy tizenegy mogorva ember ül egy asztal körül. Nagyon hasonlított egymásra a tizenegy ember, a vak is láthatta, hogy ezek bizony testvérek. Már éppen mondani akarta szegény Dzsoni, hogy egy pohár vizet kér, amikor mind a tizenegy testvér fájdalmasan fölordított, és a lábaihoz kapott. De olyan egyszerre ám, mintha vezényszóra csinálták volna. Fölugrott mind a tizenegy az asztal mellől, ugráltak bal lábon, a jobb lábukat meg szorongatták.

– Az ostoba! A fajankó! Az ügyetlen kétbalkezes! – kiabálták.

– Mi az, megbolondultatok? – nézte őket csodálkozva szegény Dzsoni.

– Megbolondultunk?! Megbolondultunk?! Ördögöt bolondultunk meg! Csak ez a kétbalkezes a lábára ejtette áfát.

– Kicsoda?

– Hát a tizenkettedik testvérünk. Elment az erdőre fát vágni, és puff, ajaj, jaj de fáj a lábunk, a lábára ejtette a fát az ostoba.

– Honnan tudjátok? – kérdezte szegény Dzsoni.

– Hát te nem tudod, hogy átok ül rajtunk? Ami egyikünknek fáj, az fáj a többi tizenegynek is, ajaj, rettenetes ez! Képzeld csak el, te vándorlegény, milyen szörnyű az életünk. A múltkor ez a nyavalyás beleesett a folyóba, és nem tud úszni, ott fuldokolt, küszködött az árral, mi meg valamennyien fuldokoltunk a parton.

– Éppen te beszélsz! Te meg tegnap telezabáltad magad, és egész éjjel fájt a gyomrunk! Te lóbelű! Minek zabálsz annyit?!

– Neked csak ne járjon a szád, te meg eltévedtél a múltkor az erdőben, három napig fáztunk és éheztünk miattad, mert sose tudod megjegyezni az utat.

Már-már hajba kaptak a testvérek, szegény Dzsoni csak kapkodta a fejét, ugrált a tekintete a tizenegy testvéren. Azok meg nagy hirtelen abbahagyták a hajcihőzést, nekikezdtek nyögni.

– Hű, de nehéz! – mondták.

-Jaj, de nyomja a vállam! Haj, de göcsörtös ez a fa! Ej ez a féleszű, a fenének cipel ilyen nehezet!

Nyögött, nyöszörgött a tizenegy testvér, hogy jobban se kellett.

– Most meg mi bajotok? – kérdezte szegény Dzsoni.

– Most hozza hazafelé a fát a tizenkettedik testvérünk. Azt, amelyiket az előbb a lábára ejtett… Az őrült, pont ilyen nehezet választott. Jaj, de megvert bennünket az Isten!

És ekkor megszólalt szegény Dzsoni hóna alatt Árnika:

– Szégyelljetek magatokat. Fölkapták ám a fejüket a testvérek.

– Ezt meg ki mondta? A kacsád?

– Tud beszélni a kacsád?

– Tulajdonképpen nem kacsa. Királykisasszony – mondta szegény Dzsoni.

– Ugyan már! Nem hisszük – mondták a testvérek, és közben nagyokat nyögtek, meg tapogatták a vállukat fájdalmas arccal. Úgy látszik, a tizenkettedik testvér nagyban cipelte a fát.

– Könnyen bebizonyíthatom – mondta szegény Dzsoni. – Legyek én a kacsa, s Árnika az ember!

S hopp, ott állt Árnika a testvérek előtt, hóna alatt a kacsa.

– Kerekre nyílt a szeme a tizenegy testvérnek.

– Hű, de szép lány vagy! – mondták, pedig Árnika igencsak haragosan nézett rájuk.

– És melyikőtöknek kell mondani, hogy változzatok át? – kérdezte az egyik testvér, s közben mind a tizenegyen megkönnyebbülten felsóhajtottak, mert a tizenkettedik testvér letette a fát, megállt pihenni.

– Mindig annak kell mondani, amelyikünk az ember – válaszolt Árnika.

– S nem félsz, hogy egyszer az ott a hónod alatt, ha ő lesz ember, elhajít, s úgy otthagy, hogy azt se mondja, fapapucs? Aztán maradhatsz örökre kacsa.

– Na látjátok, ez a ti bajotok! – mondta haragosan Árnika.

– Ó, ti balgatagok – mondta Árnika -, inkább fuldokoltatok a parton, ahelyett hogy beugrottatok volna és kihúzzátok az úszni nem tudó testvéreteket a folyóból! És inkább éheztetek és fáztatok három napig, ahelyett hogy megkerestétek volna az eltévedt testvéreteket. Ej, de balgatagok vagytok!

– Na éppen! Örökké egymásért fogunk majd ugrálni – mormogtak a testvérek.

– De hiszen a világ legboldogabb emberei lehetnétek – mondta nekik Árnika. – Akármelyikőtök beleesne a folyóba, biztos lehetne benne, hogy a többi tizenegy utánaugrik és kihúzza. Akármelyikőtök eltévedne, bízhatna benne, hogy máris keresik a többiek. Nagy bizalom és szeretet lehetne bennetek.

– Tényleg – mondta a legidősebb testvér, és valamennyien elkerekedett szemmel néztek Arnikára. – Ez előbb is eszünkbe juthatott volna!

És hopp, felnyögött mind a tizenegy. A tizenkettedik testvér a vállára vette a fát.

Nosza, ugrottak is azonnal, futottak. Odaszaladtak a facipelő testvérükhöz, mind a tizenegyen segítettek neki. Tizenkettejüknek olyan könnyű volt a fa, hogy alig érezték a súlyát. Nem kellett már nyögni, nyöszörögni.

Vitték nagy boldogan a fát, és egyszer csak elkezdtek ám kiabálni:

– Hej, viszket a szemünk, melyikőtök sír?

– Én sírok – mondta a tizenkettedik testvér -, de örömömben.

LÁZÁR ERVIN