„Mi a mélység és mi a magasság”

69

Út a húsvéti örömhöz

Két lelkes, kezdő hegymászó érkezett a hegy lábához. Felnéztek az előttük magasodó oromra. Az egyik megijedt a meredek emelkedőtől, és úgy döntött, hogy túl fárasztó lenne megmászni, inkább megkerüli oldalról. A másik azt mondta magában: „De hiszen ezért jöttem!” – és nekivágott a fárasztó útnak. A hegy túloldalán találkoztak. Az első ért oda hamarabb, kissé unottan. „Mire jó ez az egész?” – gondolta magában.

 


A második izzadtan, fáradtan érkezett le, szemében még ott ragyogott a hegytetőről nyíló csodálatos kilátás, szíve tele volt a csúcs élményével.

Mindannyian tudjuk, hogy meghalás nélkül nincs feltámadás. Ha nem éltük volna végig a tél hidegét és kopárságát, nem tudnánk most örülni a tavasz gyönyörű színeinek, a napsugarak melegének.

Aki sosem volt éhes, nem tudja, mit jelent igazán élvezettel enni. Bár tudatában vagyunk ennek, mégis, mindent megpróbálunk megtenni azért, hogy valahogy azért megspóroljuk magunknak a fájdalmat. Inkább megkerüljük a hegyet, mint hogy felmásszunk rá. Úgy szeretnénk eljutni a húsvét öröméhez, hogy nagyon azért meg ne érintsen minket a keresztút fájdalma. Na jó, egy kicsit esetleg. Elmegyünk a templomba a keresztútra és a nagyheti szertartásokra, és szomorkodunk Jézus szenvedésén. De mi újság a mi szenvedéseinkkel?

Hogy állunk a bűneinkkel, amiket magunk előtt is titkolni próbálunk, vagy amikre igyekszünk nem emlékezni? Hagyjuk-e, hogy a saját szenvedésünk megérintsen?

Jézus, aki pedig Isten Fia, és az egész világ általa lett, úgy jutott el a dicsőségbe, hogy teljes egészében felvállalta a szenvedést. Elénk élte ezzel azt az utat, amin nekünk is járnunk kell, ha meg akarjuk élni a teljes örömöt. Ezt tapasztaltuk meg nemrég az abortuszon átesett nőknek tartott lelkigyakorlaton.

Érthetően nagy félelemmel jelentkeznek a résztvevők, mert nem könnyű szembenézni a mély fájdalommal, a többség inkább elássa a szívében, igyekszik nem foglalkozni vele. De azok, akik veszik a bátorságot, hogy eljöjjenek és közel engedjék magukhoz a fájdalmat, a félelmet – megtapasztalják a semmihez sem hasonlítható, felszabadult örömet, eljutnak a halálból a feltámadásra. Nem lehet elfelejteni a hazaindulók sugárzó arcát.

„Csak akkor születtek nagy dolgok, ha bátrak voltak, akik mertek” – írja Ady Endre. Igen, ez a lelki életünkre is igaz. Ahhoz, hogy nagy dolgokat tapasztaljunk meg az életünkben, hogy nagy dolgok történjenek az istenkapcsolatunkban, először le kell szállnunk lényünk mélységeibe.

Ki kell nyitnunk a rég bezárt szobákat, ahol már állott a levegő, és ahová régen nem engedtünk be fényt.

Vagy, egy másik hasonlattal élve: gennyesedő sebeinkről le kell végre vennünk a kötést, és megengedni az Orvosnak, hogy a sebet alaposan megtisztítsa, hogy végleg meggyógyulhasson. Félünk ettől, igaz? Én is félek. Kétségtelen, hogy fájni fog. De biztosan tudom, hogy ez az út az élet útja. Lehet azt is választani, hogy megmaradok a takargatásban, próbálom eljátszani, hogy nincs is semmi bajom. Egy darabig megy, bár nagyon sok energiát vesz el, annyira sokat, hogy igazán élni már nem is marad erőm. Vagy választhatom a bátrabbik utat, amikor megengedem a fájdalomnak, hogy fájjon, de megengedem Jézusnak, hogy kivezessen ebből a fájdalomból az örömre, és akkor végre élni fogok.

Szabad akaratom van, enyém a döntés. Vegetálok tovább, vagy felkeresem az Orvost?

Az egész természetben, így az emberi természetben is állandóan mozgás, változás van. Csak az nem változik, ami már halott. A lelki életünkben is, ha nincs fejlődés, könnyen megkövesedik a szívünk. Benne lehet ragadni a szomorkodás állapotában is. Amikor valaki végeérhetetlenül kesereg saját sorsa vagy saját bűnei felett. Ha valaki nagyszombat este még mindig a „keresztények, sírjatok” állapotában találja magát, akkor bizony baj van! Akkor az azt jelenti, hogy az egész böjtje nem vitte közelebb az őt személyesen is megváltó Úr Jézushoz. Mert aki megtanul odafigyelni Rá (tehát hallgatja is, nem csak beszél hozzá), abban biztos, hogy növekedni kezd az öröm.

Ezt az utat járjuk be nagyböjtben: Jézussal együtt leszállunk lényünk fájdalmas mélységeibe, hogy aztán Vele együtt emelkedjünk fel onnan és eljussunk a feltámadás örömére. „Ha vele együtt meghalunk, vele együtt élni fogunk.” Nemcsak a túlvilágon, hanem már itt, ebben az életben.

Jézus azt akarta, hogy „életük legyen, és bőséggel legyen.” És Te mit akarsz?

És mit szándékozol tenni érte?

 

Popovicsné Palojtay Márta