Mindent a gyerekért!

75

Kicsit különös, hogyan gondolkozunk manapság a gyerekeink szükségleteiről, jövőjéről.

Nem lehet, hogy a gyerekemnek ne legyen ilyen ruha, olyan táska, telefon, zenegép, számítógép és még rengeteg más dolog, és persze ne történhessen meg az, hogy ha valami ételt megkíván, ne tudjuk neki megvenni. A játékok hadáról nem is beszélve.

A jóindulatú szülők és nagyszülők mintha arról is elfeledkeznének, hogy ők maguk kiválóan felnőttek mindezen holmi töredékével, lehet, hogy csak használt ruhát hordtak és leginkább krumplit és tésztafélét ettek, és már tizenévesen munkát kerestek, hogy besegítsenek a családnak. (A hiányérzet, ami sok mai szülőben megvan a gyerekkorával kapcsolatban, inkább adódhat abból, hogy már az ő édesanyjukat is korán munkába kényszerítette a rendszer, és törődésből, jelenlétből nem kaphattak eleget.)

Persze miért is lenne baj, ha a gyerekem, unokám jobbakat eszik, mint én, jobb ruhákban jár, mint én, többet szórakozhat, mint én? Nem önmagával a jobb élettel van a baj, hanem az árával. Mert nagyon sokszor nemcsak mi, hanem a gyerekeink is súlyos árat fizetnek a viszonylagos jólétükért. Hiszen hogyan tudja egy átlagos család biztosítani a “színvonalat”?

Sajnos, egyedül az apa keresetéből nem. Ezért Anyuka amilyen hamar csak lehet, visszamegy dolgozni. Nehogy másoktól levetett ruhában kelljen a gyereknek járni! Pedig a nevezett gyereknek ebben a korban még tökéletesen mindegy, hogy új vagy használt ruhákban jár-e, ellenben egyáltalán nem mindegy, hogy a nap nagy részét egymást váltó óvó nénik és dadusok, vagy pedig a saját, rá odafigyelő édesanyja tölti-e vele. Lehet, hogy nem lesz otthon banán, gyümölcsjoghurt meg kóla. De azt hiszem, sok gyerek becserélné ezeket az édesanyja jelenlétére, a reggeli rohanások helyetti nyugalomra, és talán az sem baj, ha nem viszik moziba, viszont van ideje az anyukájának mesét olvasni neki.

Az anyagi bővelkedésért fizetendő árnak ez még csak az egyik része. A következő dolog, amiről a szülők “lemondanak” – hiszen ebbe az életstílusba sokszor bele se fér – a kistestvérek. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy ezzel a szülő nem többet ad a gyereknek, ahogy azt elképzeli, hiába jut így az egykének több anyagilag – hanem éppen hogy megfosztja őt valami rendkívül fontostól. A lehetőségtől, hogy felkészüljön a társas kapcsolatokra, felnőttkorában támasztól és rokonságtól, az önmagából való kilépéstől, a játszótárstól.

Ezt szándékosan elvenni a gyerekünktől bűn, ahogyan az is bűn és önsorsrontás, ha nem fogadjuk el Istentől nagy ajándékát, a gyermeket.

Ne féljünk a második, harmadik, esetleg többedik gyerektől!

Isten még nálunk is jobban szereti a gyerekeket, és segít gondoskodni róluk. Nekünk pedig nem lehet nagyobb, szebb és fontosabb feladatunk, mint részt venni teremtő munkájában, amelyre meghívott bennünket. Azt vizsgáljuk, mi az ára annak, hogy a gyerekünket igyekszünk minden jóval ellátni. Sajnos, még mindig nem értünk a “számla” végére. Pedig a harmadik része most különösen aktuális. A jelenlegi világgazdasági válság éppen arra figyelmeztet, hogy lehet, hogy “nem lesz mindig így”! Lehet, hogy eljön az idő, vagy sokak számára már el is jött, amikor megszokott életszínvonalukat nem tudják már fenntartani. De válságon kívül sok más is történhet – az egyik szülő betegsége, esetleg halála is sokat ront a család anyagi helyzetén, végül pedig ott vár az, ami előbbutóbb minden gyerekkel megtörténik: felnő. És meglepetten tapasztalja, legkésőbb, amikor önálló életet kezd, hogy bizony nem tud mindent előteremteni magának, amit szeretne. Hogy vannak dolgok, amikről le kell mondania, a többiért pedig sokszor fáradságosan meg kell küzdenie. Az a gyerek, aki mindig mindent megkapott, és ezért még csak különösebben meg sem kellett küzdenie, értetlenül áll a világ “sanyarúsága” előtt és nagyon könnyen lesz boldogtalan. Lefelé módosítani az életszínvonalat mindig sokkal nehezebb, mint fölfelé. Ha az ember megszokta a jót, egy szinttel való vis.- szalépést fájdalmasan él meg, míg, ha ugyanerre a szintre alulról lép fel, úgy érzi, hogy milyen jó dolga van!

Ezért – bár nagy a kísértés a lehetőségek kihasználására – lehet úgy is dönteni, hogy tudatosan visszafogjuk a fogyasztást (ez egyébként a Föld fenntarthatóságának is elemi feltétele lenne!), hogy ne érezze később rosszul magát a gyerekünk, ha szerényebben kell élnie.

Ha pedig a fogyasztási javak egy részéért cserébe szülői szeretetet és jelenlétet, ráadásul testvéreket kap, biztosak lehetünk benne, hogy ezt felnőtt korában nem felhánytorgatni fogja majd nekünk, hanem megköszönni.

Zárszónak álljon itt emlékeztetőül a zsoltár, amit minden nászmisés esküvőn elénekelnek az ifjú párnak arról, ki a boldog ember.

“Boldog az az ember, aki az Urat féli, ki az Úr útjain jár.
Feleséged, mint a bőven termő szőlőtő házadnak falai között,
Fiaid, mint az olajfa sarjadékai asztalod körül.
Íme, így áldatik meg az ember, aki az Urat féli.”

Popovicsné Palojtay Márta