MITŐL ÜNNEP AZ ÜNNEP?

87

Jó ideje befejeződött a karácsonyi ünnepkör. Hétköznapok követik az ünnepet, és hétköznapjaink hangulata, lendülete köztudottan olyan, amilyenné az ünnep – személyes ünnepünk, ünnepelni tudásunk – tette, szentelte azokat. De vajon hogyan ünnepeltünk, s tudunk-e ünnepelni?
Megkésettek e sorok? Az ünnep elmúlt. Igaz, de mit őriztünk meg belőle? Elmúlt, de az év körforgása magával hozza majd a soron levő ünnepet: az egyházi és személyes, családi ünnepeinket egyaránt. A kérdés ettől marad mindig időszerű: tudunk-e ünnepelni, mi az ünneplés lényege számunkra?
Nem titok, manapság egyre nehezebb az ünnepvárás, egyre szorongatóbban vetődik fel bennünk: a semmiből hogyan ajándékozzuk meg szeretteinket, barátainkat: a másikat. De miért is akarunk ajándékozni? Csupán a hagyomány diktálná e vágyat? Nem lényünk legmélyéről jelentkezik-e és válaszként?
Mire szólít fel az Egyház minden ünnepváráskor? Készítsd a lelked…, mossad tisztára, öltöztesd ünneplőbe…, de mindehhez és mindenekelőtt: szállj le a mélybe! Ha vállaljuk a befelé fordulást, lemerülést – és ott időt is hagyunk magunknak -, akkor elámulunk és megrendülünk a felismeréstől: megajándékozottak vagyunk. És akkor megáll az idő. Itt nincs felszínes elérzékenyülés, nincsenek szavak, ömlengések. Itt csend van és áhítat, míg lassan egész lényünket elönti a melegség, áthatja a csendes, örömteljes bizonyosság, hogy szeretve vagyok, majd felujjong a válasz: szeretni akarok! Adni akarok, van mit adnom, bennem van! Megyek… élni megyek! És megszületett, meggyulladt a kicsi láng, amely arra hivatott, hogy közölje létével eredetét, útmutató jel legyen és az öröm hírnöke.
Ha e benső, személyes lelkigyakorlat során felismertük, hogy a szerelmesen lángoló Isteni Ajándékozó rejtettségében egyedül és határtalanul arra vágyik, hogy örömmel befogadjuk, akkor már tudjuk, hogy az igazi ajándékozó csupán az örömünkre vágyik, de arra nagyon. Lelki érettségünkön múlik, hogy megajándékozottságunkat – szeretteinktől, barátainktól – tudjuk-e olyan örömmel fogadni, hogy örömünkkel magunk is ajándékozóvá váljunk. Erre akkor vagyunk képesek, ha felismertük e csodálatos körforgás isteni eredetét, mint ahogy azt is, hogy a szeretet kimeríthetetlenül találékony, és a legszerényebb ajándékban is híven fejezi ki magát. Akkor lényegtelenné válik a versengés, ki ajándékozzon elsőként és értékesebbet, hiszen az igazi kezdeményezés úgysem a miénk: „Én előbb szerettelek benneteket…”, megszűnik a viszonzás miatti szorongás, hiszen azt mindig magunkban hordozzuk: csak le kell menni érte a mélybe… Az ünnepvárás így lesz szorongásmentes, csendes és elmélyült, maga az ünnep hamisságtól megtisztult, békés és örömteli, az ünnepi szentmise pedig valóban bensőséges és hálaadó.
Nem az a tragédia, ha szegényebbek vagyunk, hanem az, ha nem éljük hétköznapjainkat megajándékozottságunk örömteli tudatával, ha már nem tudunk egymásnak őszinte megértést és megbocsátást, megbecsülést és bizalmat ajándékozni. Akkor másként vagyunk szegények, valósan és tragikusan, látszatéletet élő „vakok, sánták és bénák” gyanánt. De még így is – áldott nagylelkűség! – meghívottak vagyunk az ünnepre…
Csodálatos az egyházi év ünnepeinek sora és elrendezése. Nincs olyan évszak és hónap, hogy az Egyház – ünnepelni tanítva! – ne emlékeztetne bennünket arra, hogy minden ünnep lényege ugyanaz: megajándékozottak vagyunk.

Riskó Mariann,
Nagyszőlős