Nyári emlék – élő valóság

Így nyár közeledtével egy régi emlék jutott az eszembe. Történt egyszer, néhány éve már, hogy az életem valami nagyobb változás előtt állt – sürgős szükségét éreztem az imának. Elvonultam hát egy időre „hátat fordítani a világnak”: egy sátorral kiköltöztem a Tisza-tóra. (Akkor még kissé elhagyatottabb volt.) Vittem fürdőgatyát, szúnyogirtót és marmonkannákat, hogy legyen miben tárolni az ivóvizet.

Vettem egy kiló kenyeret is – hátha hasznát látom még –, de alapvetően böjtölni akartam. Tiszafüreden béreltem egy kenut és beeveztem. Kerestem egy kikötésre alkalmasnak látszó, szigetszerű, megközelíthetetlen helyet, ott aztán felvertem a sátrat. Evezés vissza, kenuleadás, visszaúszás. Elég messze volt: egy órát kellett úszni. Békés hetet töltöttem így. Kicsit a sivatagi atyák példája ihletett: ők is a belső világosságot, lecsendesedést keresték. Nomeg megharcolni akartak a démonokkal…

Szépen el is telt az öt nap. Semmi nagy dráma: egész nap egy hálózsákból hajtogatott sámlin ültem és imádkozni/meditálni próbáltam. Az idő is végig szép volt – még jó, hogy találtam valami árnyékot. Csak egy alkalommal folyt el vagy két liter víz az egyik marmonkannából, figyelmetlenségből, de annyit éppen tudtam nélkülözni is.

Vissza azután ugyanez a forgatókönyv: kiúszás, kenubérlés, beevezés; sátorbontás, kievezés. Különös élmény ám egy hét totális csend után újra visszatérni a civilizációba. A strand, a zene, a lebarnult testek nyüzsgő forgataga… Ilyenkor persze megváltozik a tudatállapot: az emberi lélek érzékennyé válik. Jobban rányílik a szemünk a Lélek működésére. Isten hétköznapi gondviselése egyszeriben élesen felismerhetővé válik minden eseményben. Akkor futottam össze néhány régi hittanos barátommal.

Kinga és Péter akkor már házasok voltak, most először hozták magukkal kislányukat, Dorcit is, még csak pár hónapos csecsemőként, és Zoli is velük volt, egy régi közös barát. Együtt mentünk el vacsorázni; iszonyúan jól esett a találkozás! Meg – mi tagadást – a halászlé is: a kedvencem… Ilyenkor, némi böjt után persze csak módjával, fokozatosan szabad elkezdeni enni.

Mivel aznap úgysem volt hol aludnom, örömmel elfogadtam a meghívást éjszakára a lakókocsijukba. Éppen elfértünk. Mi, fiúk, gondos munkával ráapplikáltunk egy szúnyoghálót a mózeskosárra, Dorcika testi épsége érdekében. Aztán hanyatt feküdtünk a sötétben és békésen, hosszan beszélgettünk. Odakint a kempingben lassan beindult az éjszakai élet: vagy 30 méterre tőlünk megszólalt a diszkózene, a dobgépet a zsigereimben éreztem. De ami maradandóvá tette számomra ezt az estét, nem ez volt. Inkább az vésődött be mélyen az emlékezetembe, hogy – amikor már kezdtünk elálmosodni – Kinga, az egykori hittanostárs, most fiatal anyuka, egyszerre csak javasolta, hogy „Most pedig imádkozzunk!” És én rögtön tudtam, hogy ők körülbelül mindig így szoktak elaludni.

És akkor, azon az estén, a kinti zaj ellenére abban a sötét lakókocsiban néhány percre földre szállott a mennyország: egyszerű szavakkal dicsértük Istent az aznap kapott javakért, a teremtés szépségéért, a megtalált közösségért és minden ajándékért, amit oly hihetetlen bőkezűséggel pazarolt Jézus Krisztus aznap mindnyájunkra.

Nem ezért vagy azért dicsőítettük Őt. Egyedül azért, mert Ő Az, Aki. És akkor, a szűkös lakókocsi mélyén én egyszerre csak soha nem ismert intenzitással átéreztem, hogy ajándék az élet, hogy szent a barátság, hogy jó élni, s hogy túláradón és mindent átölelőn borul ránk, beburkol bennünket szünet nélkül ISTEN SZERETETE.

Sok év telt el azóta. De ami bennem és számomra akkor nyilvánvaló lett, azóta is őrzöm. Érvényes, nem fakult el az idő haladtával. Az emléke kissé persze elhalványult. Fájdalmasan átélem olykor a megoszthatatlanságát is. Azt, hogy számomra sem birtokolható. „Nem mondhatom el senkinek…”

De talán Nektek is vannak személyes tapasztalataitok böjtről, imáról, a Lélek csendes látogatásairól…

forrás: jezsuita.blog.hu