Ötven éven át a pápa mellett

45

Ötvenéves pályafutása során összesen hat pápát fényképezett nap mint nap Arturo Mari. Ebből huszonhét évet töltött II. János Pál közvetlen közelében, akire olyan szeretettel gondol, mint saját apjára. A világ egyik legismertebb fotóriportere nemcsak a hivatalos pillanatokat örökítette meg, de módja volt ellesni egy-egy meghittebb pillanatot is a pápák életéből. A budapesti városmisszión megtartott előadását foglaljuk össze az alábbiakban.

Felvételei a történelmet örökítették meg, elég ha VI. Pál és Athenagorász konstantinápolyi pátriárka találkozójára, vagy éppen a II. János Pál elleni merényletre gondolunk. Wojtyla pápa kíséretében bejárta a világot, és tanúja lehetett felemelő és nehéz pillanatoknak egyaránt.

1940-ben a Vatikán közelében született Arturo Mari. akit ugyancsak a pápai városállamban dolgozó édesapja indított el a fényképezés útján. Már fiatalon olyan hírre tett szert fényképészkörökben, hogy alig tizenhat évesen. 1956-ban szerződtette őt a Szentszék félhivatalos napilapja, az Osservatore Romano. Azóta megszakítás nélkül dolgozott az újság fotószolgálatánál egészen idén májusig, amikor – sokak kérlelése ellenére – végleg nyugdíjba vonult. Utolsó hivatalos útja XVI. Benedek brazíliai látogatása volt, ám azóta sem sokat pihen otthon, hiszen személyes emlékeire, tapasztalatára világszerte kíváncsiak, s egyre-másra hívják előadásokat tartani. Arturo Mari egyetlen fia a Krisztus Légió tagja, akit maga XVI. Benedek szentelt pappá az idén.

Arturo Mari legtöbbet II. János Pál pápa mellett dolgozott, aki – mint ő is tapasztalta – mindvégig meg tudta valósítani pápasága mottóját: “Ne féljetek! Tárjátok ki a kapukat Krisztusnak!” Ennek a pápai fényképész is tanúja volt a legkülönbözőbb helyzetekben.

Amikor 1984-es koreai látogatása során a Szentatya felkereste a Sorok Dó szigeti lepraterepet minden protokolláris – és egészségügyi – korlátot átlépve odament egyenként a mintegy nyolcszáz beteghez, és mindegyiküket átölelte, megsimogatta, sőt, meg is csókolta. Mari szerint leírhatatlan körülmények uralkodtak a szigeten és szörnyű látványt nyújtottak a leprások, akiknek talán ez a pápai érintés adta vissza emberi méltóságukat.

Igen megrendítő pillanatként említette, amikor a római Bambino Gesú (Gyermek Jézus) kórházban az onkológiai részlegre érve egy édesanya a rákban szenvedő, alig néhány hónapos kisbabájával a karjában sírva borult a pápa lábaihoz, mondva: hiszi, hogy szent ember, aki csodát tud tenni a gyermekével. És II. János Pál letérdelt az elkeseredett asszonyhoz, átölelte, elbeszélgetett vele. Az asszony végül mosolyogva mondott köszönetet.

Nemcsak az emberi nyomorúságtól és betegségtől nem félt II. János Pál, de a világ hatalmasságaitól sem. 1988-ban a bolíviai Oruróban tartott mise végén egy bányásznak valahogyan sikerült átverekednie magát a biztonságiakon. Odaszaladt a Szentatyához, és előadta a vidék lakóinak sanyarú helyzetét. Ezt követően a pápa az államelnökkel találkozott, aminek Arturo Mari tanúja volt, mert a négyszemközti megbeszélésen véletlenül “bennragadt”, és így hallhatta, amint II. János Pál minden kerté-lés nélkül nekiszegezte a kérdést az elnöknek: “Ön ennek a népnek a képviselője, mit tesz azért, hogy enyhítse nyomorukat?”

Hasonló jelenetet lesett el a fényképész 1993-ban Szudánban is, ahol a déli, keresztények lakta vidékeken akkor is folyt már a népirtás. A Szentatya rögtön a lényegre tért: “Elnök úr, mit tesz az erőszak megfékezéséért?” A szudáni elnök megpróbált kitérni, mondván: borítsanak fátylat a kérdésre, beszéljenek másról, ám a pápa felugrott, és energikusan szemébe vágta: “én azért vagyok itt, hogy hangot adjak azoknak, akiknek nincsen szavuk!”

Bili Clinton amerikai elnökkel sem udvariaskodott. amikor a négyszemközti megbeszélésen kérdőre vonta, miért nem tesz semmit az akkoriban zajló ruandai népirtás megfékezéséért: “Talán mert nincs olajuk?!”

A két jelenet, amit Arturo Mari sohasem fog elfelejteni, II. János Pál életének legdrámaibb pillanatai voltak. 1983. május 13-án a Szentatya autója mellett ment, amikor eldördült a merénylő fegyvere – sokáig fülébe csengett még a lövések zaja – és ekkor készítette a felvételeket, amik bejárták a világot a titkára karjaiba hanyatló, sebesült pápáról. Mint mondta, a pápa orvosai később megmutatták neki a röntgenfelvételeket, így saját szemével láthatta a Szentatya életét megmentő csoda nyomait: a testébe hatoló lövedék kétszer is “megállt” és hirtelen irányt változtatott, kikerülvén a létfontosságú szerveket.

A másik megrendítő élménye a II. János Pállal történt utolsó találkozás volt. Dziwisz érsek hat órával a Szentatya halála előtt szólt neki, hogy a pápa látni kívánja. Odakísérte ágyához, és a Szentatya ráemelte tekintetét. “Soha olyannak nem láttam még a szemeit” – mondja Mari. Letérdelt, a pápa megáldotta, majd annyit mondott neki: “Köszönöm!” Halálakor mindenkin, aki ott volt a közelben, mintegy természetfeletti nyugalom lett úrrá – mondta.

A Magyar Kurír híradása alapján